Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-25 / 8125. szám
Figyelő, 1991.szept.19. V9 „SUBA ALATT ÚJ ZÁSZLÓSURAK” SZELÉNYl IVÁN A PO A neves szociológust arról kérdeztük: hogyan iátia napjainkban a magyarországi polgárosodás esélyeit és fő irányait, illetve problémáit. ► Az a véleményem, hogy a tulajdonos polgárság megléte önmagában nem elégséges feltétele 1 a demokratikus polgári társadalom létrejöttének. Ugyanakkor számomra nem igazán képzelhető el ilyen társadalom, ha a polgárság léte nem személyes és nem nemzeti tulajdonon alapul. Szeretném hangsúlyozni, hogy én a „nemzeti" szót soha nem etnikai értelemben használom, hanem úgy, ahogy például Széchényi, aki Hunnia, azaz Magyarország minden lakosának polgári létet, szabadságot és boldogságot kívánt, nem téve köztük különbséget faji vagy vallási szempontból... Tehát a „nemzeti" polgár nem az etnikai vagy keresztény magyar polgárt jelenti számomra, hanem a magyar állampolgárt, s akkor beszélhetünk nemzeti tulajdonos polgárságról, ha a vállalkozások, üzleti cégek székhelye itt van, s a tulajdonos innen irányítja a maga profitszempontjait. Számos példát lehet felhozni arra Latin-Amerikábó! és a posztkolonialista Afrikából, hogy ha a tökének nincsen elegendő gyökérezertsége a nemzetgazdaságban, akkor ezek a társadalmak megrekednek a függő tőkés fejlődés állapotában, s rendkívül sebezhetőek. gyengék különböző diktatórikus politikai törekvésekkel szemben. A kormánykoalíció és az sllsnzék kftzottl, trosen Idtoloalkus gazdasági vita agyik tárgya éppen az, hogy mekkora legyen a nemzett éa a külföldi tó'ka aranya. Véleménya azarlnt el lehat dönteni • kérdéet? > Nem hiszem, hogy akár a külföldi tőke távoltartása, akár az ország külföldi tulajdonba adása mellett érvelne egyetlen egészségesen és felelősen gondolkodó politikus vagy gazdasági szakember. Nyilvánvaló, hogy minden fejlett piacgazdaságban a termelő tőke egy része külföldi tulajdonban van, másik része pedig nemzeti — részben állami, részben magántulajdonban. Ezeknek a megoszlása országonként és a körülményektől függően változik. Vannak országok, ahol sikeres gazdaság- es társadalomiejlesztési politikát folytattak kis arányú külföldi tőkerészvétellel, mint például Svédországban vagy a Távol-Keleten Tajvanon, más országokban viszont a fellendülésben nagy szerepe volt a külföldi tőkének: például Hollandiában, Belgiumban vagy Dél-Koreában. Hasonló a helyzet az állami- és a magántőke arányával is. Ausztriában például jelentős állami részvétellel valósítottak meg egy igen sikeres gazdaságfejlesztési programot, a Távol-Keleten Szingapúr is jó példa erre, míg Hongkongban kicsi volt az állam gazdasági szerepe. Tehát én úgy látom, nincs a világon egyetlen recept vagy üdvözítő modell, nincs egyetlen út és cél, hanem sokféle úton járunk sokféle irányban, ami függ a nemzeti, történelmi hagyományoktól, kulturális, gazdasági és egyéb sajátosságoktól. Nekem egyébként a doktriner álláspontok soha nem szimpatikusak, tehát sem az állami szerepvállalás elvi alapon történő merev elutasítása, sem a magántulajdon, a verseny korlátozása. A politikai praxisnak kell kialakítani a kettő arányát, mégpedig társadalmi kompromisszumok útján. A mai Magyarországon azonban nemcsak alví alapon folynak éles viták a tulajdon újraelosztása körül, hanam mlndankl szeretne egy szeletet kapni a tortából, a ehhez keresi meg a számára legelőnyösebbnek látszó politikai vagy morális érvet. És ki tsgsdhatná, hogy alapvetően más az érdeke a régi politikai kédereknek éa gazdasági menedzsereknek, mint azoknak, akik mostani politikai ás kapcsolati tőkálüket szeretnék anyagi tőkére átváltani, Illetve azoknak, akiknek semmiféle tőkéjük nincs? > Itt valóban élesen szembenálló érdekek állnak a privatizációs vitákban kifejeződő álláspontok mögött. Kétségtelen, hogy mind a spontán privatizációnak, mind az állami vezérléssel történő privatizációnak vannak előnyei és hátrányai. A spontán foíyamat kétségkívül azzal is jár, hogy a régi káderréteg tulajdonos réteggé alakítja át magát, amit azért nem tartok nagy bajnak, mert ennek a rétegnek jelentős része szakértelemre és gyakorlati gazdasági tapasztalatokra tett szert az elmúlt egy-másfél évtized alatt. Ennek ellenére azt is látni kell, hogy ha túl nagy mértékű lenne a spontán privatizáció, az legitimációs problémát okozna,----^
