Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-25 / 8125. szám

Népszava, 1991.szept.21

is

— Bármikor bekövetkezhet. Szerintem a jelenlegi politikának ez volna az érdeke. Talán fél tőle, talán ez valami mást igényelne, mint az évtizedek során betanult hatalmi döntési mechanizmus. A világ a mi régiónkban már az elmúlt itizenöt évben egyértelműen abba az irányba ment, hogy nem volt elfogadható a centralizálási szándék, ezért az állampolgároknak valamelyes döntési szabadságot kellett adni. Logikus volt például a világútlevél bevezetése. A gazdaságban is decentralizálási szándékot kellett mutatni, de hogy lehetett ezt úgy megcsinálni, hogy végül a hatalom centralizáltsága megmaradjon? Ügy, hogy az állampolgár köpni-nyelni■ nem tudott, mert minden, az egész gazdasági infrastruktúra állami fogalmazott 80 százalékos iközpontosítás. Hiszen, h4 minden képződó forrásnak a 80 százalékát én, az állam elveszem, akkor te ugyan rendelkezhetsz szabad útlevéllel, és mehetsz, ahová akarsz, de nem tudsz, mert én mondom meg, hova lépsz; én döntöm el, merre tudsz mozogni. A privatizációs politika ennek egyfajta folytatása a jelenben, de ezt a szemléletet az adórendszerrel is tökéletesen meg lehet világítani. Mindenki tudja, hogy egy kevésbé progreszsziv adórendszer tömegében lényegesen többet hozna be, viszont a progresszivitással lehet megakadályozni, hogy valaki megerősödjön, tehát ellent tudjon állni a központi akaratnak. Ezek jól tettenérhetö, nem megszűnt reflexek. Sajnos, ilyen szempontból, nem született semmilyen fordulat a kormányzati magatartásban.

A privatizációról kanyarodjunk át a munkanélküliség egyre szoritóbb témájára.

— Az eltelt egy év alatt sem sikerült elérni etikus kormányzati magatartást a munkanélküliség kezelésében. Amikor egy bizonyos mértékig hiánygazdaság van, a drasztikusan növekvő munkanélküliség rossz gazdaságpolitikára utal, mert a kettő kizárja egymást. Ami a dolog etikai részét illeti, az nem a magyar kormány sajátja, a világon a legtöbb kormány így tesz — bár attól még lehetne a magyar kormány kivétel —, hogy aki munkanélkülivé válik, azt kamattámogatással bezavarja a vállalkozói körbe. Abban a pillanatban,

hogy az illetőnek megszűnik a jogosultsága a segélyre, már nem én vagyok a hibás

— így az állam —, hanem ő volt a hülye, mert bukott vállalkozó lett. Általában a vállalkozók 50 százaléka bu! kik meg egy éven belül, de a munkanélküliből lett vállalkozóknál ez az arány 70— 80 százalék. Én ezt majdnem bűnnek tekintem. Tudniilj ük, nemcsak azt jelenti, hogy I a felelősséget átterhelik, hanem azzal, aki korábban csak a munkáját veszítette el, elveszittetik az addigi felhalmozást is. A taxisok esetei

— tízezres nagyságrendben,

— abszolút tipikus. Keresett korábban 8—10—15 ezer forintot, kiváltja a vállalkozói igazolványt, és szerencsés esetben hazavisz havi 20-at. Még azt is mondhatja, támlám, 20—30 százalékkal nőtt a jövedelmem. Csak egyetlen problémája lesz: amikor két év múlva kocsit kell cserélnie. Akkor rá fog jönni, hogy két év alatt 480 ezer forint volt a teljes jövedelme, és az új kocsi egymillió forintba kerül...

A példa annyiban is tipikus, bogy általában a tőkebefektetések könnyen kivonható k, tehát nem az igazi termelőtöké jón be.

— Ez egymagában nem baj, mert Magyarországon nem kell Ruhr-vidéket csinálni. Én úgy gondolom, hogy itt, a jövő vállalkozói struktúrájában 80—90 százalék lesz a kereskedelmi, pénzügyi és szolgáltató szektor. A világ átlagában ez egyébként 75 százalék, de Magyarországnak, ha középkelet-európai gazdasági központtá válik, éppen a pazdaságszervezési szerepe értékelődik föl. Ügy gondolom, ide nagyon hosszú ideig nem fog termelőtöké bejönni, háP> istennek. Mert mind a magyar, mind a külföldi befektetők tudják, hova kell befektetni. Csak úgy látszik, a kormány nem tudja. Én például nem hoznék olyan' pénzintézeti törvényt, amelyben négyszer magasabb alaptőke-követelményt állítok egy banknak, mint az európai átlag: 500 millió helyett 2 milliárdot. Ha ide akaróra vonzani a pénzintézeteket, nem azt kell mondani: ha jössz, úgy orrba váglak, hogy elszállsz! Most pedig itt tartunk.

Pedig ön Innen, a parlamenti folyosóról most bemegy az ülésterembe, és naponta szembesül ezekkel a kérdésekkel. Hogyan?

— Az egyik oldalon semmiképpen sem apátiával, inkább bizonyos elkeseredettséggel, hiszen az ember egyre jobban látja, hogy van megoldás. Ez egyben optimizmust ad, különben is a sok problémában az a szép, hogy megoldható. A másik oldalon természetesen fájdalmas, mert az ember még inkább látja: nem elfogadható az az állítás, hogy bár mi most mindent elkövetünk, a múlt körülményeiből adódóan kényszerpályán vagyunk, tönkremegyünk. Ezzel a társadalmat csak egy darabig lehet etetni, manipulálni. Varga Zsuzsa