Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-02 / 8110. szám
Magyar Hírlap, 1991. augusztus 28. * Csalog Zsolt Tudósítás egy tüntetésről Péntek délutánra az FSZDL tüntetést hirdetett a szovjet követség elé — ez még a puccs napjaiban volt —, tiltakozásul a puccs ellen. Puccs szűnvén, FSZDL vissza: nincs már miért tüntetnünk, tüntetés sztornó. Sajnáltam. Nem a puccs szűntét, dehogy, hanem hogy ugrott a tüntetés: rémesen utáltam a puccsot, tele voltam indulattal, milyen jó lett volna valamennyire levezetni! Különben is szeretek tüntetni, pár éve, Kelet-Közép-Európa nagy tüntetéseinek évadján, kimondottan megkedveltem az utcai demonstrációk közérzületet formáló légkörét. Mostanában annyi minden hiányzik azoknak az éveknek a hangulatából — hiányzik ez is. .Alikor voltál utoljára tüntetni?", kérdezgetem a barátaimat szúrópróba-szerűen. .Jaj, nem is tudom, várjál, mikor is?”, valami ilyesmit szoktak válaszolni, és látom, nekik is hiányzik az együtt menetelés, a transzparensek, a zsaruk zavarodott tekintete, az élő láncok kemény kézfogásának magunkat biztató öröme; szinte még szégyellik is magukat egy picit a kérdezettek — velem együtt —, hiszen éppenséggel volna ma is miért, mi ellen vagy mi mellett tüntetni, miért is nem tesszük? Ennyire eltunyultunk? Vagy ennyire kiszellőzött belőlünk a közös akciók szép hite? Aztán megakadt a szemem a Magyar Hírlapban egy hírecskén: az FSZDL ugyan lefújta a pénteki tüntetést, ám az SZDSZ felvállalja. Nincs ugyan már mi ellen tüntessünk, de bőven van mi mellett: fejezzük ki együttérzésünket és szolidaritásunkat a demokrácia mellett voksoló oroszok oldalán, küldjünk egy baráti kézszorítást a végre egyszer győztes moszkvaiaknak! Ez az, gondoltam, így még jobb! Ott leszek! Mert nagyon is kikerül az érzelmeimből ez a diszkrét, de hangsúlyos rokonszenv-nyilvánítás. És milyen szívmelengetően gyönyörű ez, hogy megértük: mellettük szólhatunk, sors- és harcostársakként felismerve őket! És talán nekik sem mindegy, hogy kapnak-e tőlünk egy mosolyt, egy integetést, hiszen kemény dolgok elébe néznek még. és jól emlékszem, nekünk is milyen fontos volt régebbi harcaink idején egy-egy távoli integetés. Gyerünk hát tüntetni! Péntek délután, csodaszép nyár végi napsütés. Gyalog megyek az Oktogontól. A Csengery utcától már egy icipicit szorongva — mert még onnan se látható az Andrássy utat eltorlaszoló tömeg. És kezdem hűteni magam: bizony könnyen lehet, hogy alig egy-kétezren leszünk. Nyár van, még javában nyaralóidő, s ráadásul péntek, ilyenkor már, aki csak teheti, a Balaton felé üget. Meg túlontúl el is használódtak a cipőtalpak, az elmúlt napokban az istenadta nép bőséggel kiélhette népünnepélyigényét a pápaprogramokban. ami meg a puccsot illeti, leginkább fáradtak és elgyötörtek vagyunk az átélt izgalmaktól, eléggé érthető, ha a legtöbben most inkább egyszerűen elnyújtóznak. Izabella utca — túl nagy tömeg biztosan nem lesz; nemcsak Thürmer Gyulát kell majd nélkülöznünk (a magam részéről őt szívesen), hanem azokat is, akik szerint az oroszok esetében nem az az érdekes, hogy épp mit csinálnak, hanem hogy ruszkik, és ez konstans tényező, billeghet a történelem bármerre, nekik már megvan a Fix álláspontjuk. És azt sem gondolom, hogy egy civilizált országban mindent az utcán kellene elintézni,és valljuk be, ez itt most — már és még — egy viszonylag civilizált ország. Kodály körönd — még mindig semmi. Lépésről lépésre sokasodnak a mentségeim. Hogy mennyien leszünk, az annyiannyi mindentől függhet, ki sem tudom találni hirtelenjében, mi mindentől. Hogy Budapesten ki mit gondol és érez az oroszokkal kapcsolatban, arra nyilván nem egy ilyen tüntetés a legjobb teszt. Mindamellett mégis: a szovjet követség felé lépegetve egyre jobban hiszem, hogy engem most a felszabadult jókedvemen kívül valamiféle politikai kötelességtudat is vezérel tüntetni — és hát csak leszünk valahányan, akik ugyanígy éreznek! Ötszázan? Háromszázan? Velem lehet alkudni. Ketten voltunk a követségnél. Jó, lehet, hogy öten. Ott az a három rosszkedvű fiatal talán szintén tüntetni jött — nem merem megkérdezni őket, félek, hogy kiröhögnek. A szervezők („szervezők”?) sincsenek sehol — az általuk kiötlött megmozdulást elfelejtették bejegyezni a nyilván túlzsúfolt noteszukba. (Ha valaki meghív vacsorára, és a megbeszélt időben elfelejt otthon lenni, miről vitatkozzam vele? Legfeljebb csak annyit üzenek neki: soha, semmilyen körülmények között ne szervezzen államcsínyt, mert az csak még gyatrábban sikerülne, mint a Janajevéké.) Ülünk egy pádon, szaggatott beszélgetés a másik tüntetővel, zavart csendek. És félek. Hát ennyire nem gondolta senki, hogy nekünk is lenne valami közünk ehhez a dologhoz? Hát semennyi rokon érzést nem mozdított meg senkiben, ami a szomszédban történi? Lüktet bennem a csend, és félek. Mert értem valamennyire, hogy ennek a mostani politikacsömömek okai vannak, tudományos igénnyel összehordható magyarázatai. Oka, magyarázata mindennek van. Csak sajnos ugyanígy következménye is lehet. Félek: a történelem csinálóiból már megint a történelem elszenvedőivé züllünk.
