Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-20 / 8101. szám
BERCSI JÁNOS Uldözöttvilág Magyarországon Mi az élő történelem vagyunk! — fakadt ki, hangjában némi pátosszal egy barázdált arcú, cserzen bőrű öregember a Magyar Politikai Elítéltek Közössége alakuló- ülésén. S amint a távolba révedt tekintete, s megelevenedtek a minden bizonnyal szörnyűséges emlékek, azon pillanatban valóban magányos mementóként álldogált az egymást üdvözlő egykori rabtársak gyűrűjében... Kétségtelenül rettenetesen festettek a lefagyott ujjú, botokkal araszoló avagy mankóval igyekvő, idős emberek. S a szemlélődőnek talán csak egy furcsa érzése támadhatott, amint felszólalásaikban zengzetesen ecsetelték a rajtuk esett sérelmeket: valamiképp mintha megállt volna az idő, s ezek az emberek ott folytatnák életüket, ahol az kettétörött, sokévi börtön nyomorúságába szakadt. Záporoztak a különféle, kárpótlásra vonatkozó követelések, s egv idő után mintha mindenki elhitte volna, hogy holnap mar azonnal mehetnek a pénztárba, immár itt a van végre a hőn áhított új rendszer, amely biztosan tejben-vajban füröszti majd őket. Márpedig félő. hogy nagyon hamar újra csalatkozniuk kell. hiszen józanul végiggondolva, a sokat emlegetett kárpótlás ilyen j szinten valójában lehetetlen. Mindamellett teljesen érthető, ha a sokat szenvedett emberek jóvátételt szeretnének, s a már több éve húzódó kárpótlási hercehurca egyre inkább kedvüket szegi. Emiatt hát úgy érzik, maguknak kell kezükbe venniük saját sorsukat, s megalakítani önálló érdekvédelmi szervezeteiket. Ez szükséges is — mindaddig, amíg valóban érdekvédelemre szerveződik egy csoportosulás, valós érdeket képvisel, megvalósítható módokat ajánl, nemkülönben pedig reális követeléseket artikulál a hatalom felé. Ám úgy tűnik, mind a kárpótlás, mind az érdekvédelem valamiképp a túlzások csapdájába esik unos-untalan szerte e hazában. Elegendő csupán az Ország Házában zajlott, késhegyig menő parlamenti vitákra gondolnunk, ahol a Fidesz még a kárpótlás gondolatát is elvetette, míg az SZDSZ az ország népét kívánta egytől egyig kárpótolni... S bár kétségtelen, a kárpótlás kérdésében mindenképp politikai döntésre volt szükség, ám ha az érdekvédelem területére bekúszik a politika — az mindenképp a politikai csatározások gyúelegyévé változtathatja az amúgy valójában csak szakmai s jogi paraméterekre szoruló végrehajtást. Márpedig olybá tűnik, a politikai elítéltek immár gombamód szaporodó szervezetei egyre inkább politikai töltettel igyekeznek tagjaik s szimpatizánsaik számára minél többet kicsikarni. Ami azért is furcsa, s majdhogynem érthetetlen, hiszen maga a kérdés roppant egyszerű, pontosan körülírható, s ehhez aligha szükséges naponta egy-egy újabb szerveződés. 1988-ban, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Recski Szövetség alakultakor, a két szervezet deklarálta: kiket s milyen módon képvisel, s a leendő demokrácia, nemkülönben maga a jogállam miben, s főként hogyan segítsen a politikai üldözötteken s hozzátartozóikon. Tiszta, világos beszéd volt, s akkoron még e két szervezet karöltve támogatta egymás elképzeléseit, mi több, jónéhány személyi átfedés is akadt, hiszen például Zimányi Tibor, a Recski Szövetség elnöke, egyben a TIB alelnöke is. Azonban ahogyan a politikai paletta egy - re inkább a haragoszöld színt öltötte magára, ahogyan a személy es ellentétek már politikai gáncsoskodássá fajullak — úgy szaporodtak osztódással a politikai elítéltek szervezetei is. Viharos körülmények között hívták életre a Politikai Foglyok Országos Szövetségét, majd az azóta lelkét kilehelő ’56-os Szövetséget, s folytathatnánk még jó ideig a sort... S furamód a legtöbb szervezet közel sem azzal foglalkozott, hogy tagjai számára segítséget nyújtson, hanem azonnal politikai erőként határozta meg magát, képviselőjelöltet állított, helyet követelt magának, vélt vagy valós okokra hivatkozván, a politikai hatalomban, sőt, pozíciókat harcolt ki prominens tagjai számára még a titkosszolgálatnál is... E ponttól pedig már csupán egy rövidke lépés szükségeltetett, hogy az egykori cellatársak a demokrácia hajnalán váljanak egymás esküdt ellenségeivé, s a különböző politikai, hatalmi érdekcsoportokba ékelődve a politikai manipuláció potenciális eszközeivé legyenek. S hogy a látszat megmaradják, s mégse érhesse szó a ház elejét, s persze a rehabilitáció gyorsítása érdekében is, a négy „nagy” nemrégiben megalakította a Független Rehabilitációs Bizottságot. A legújabb képződmény pedig a minap alakult Magyar Politikai Elítéltek 1945—5(j Közössége, s bár az ülést levezető elnök többször is arra kérte a felszólalókat, maradjanak tárgyszerűek, s figyeljenek az érdemi kérdésekre, a keserű élmények felsorolásán, valamint enyhe politikai szlogengyártáson kívül csupán zengzetes szólamháborúba fulladt a találkozás — programalkotás, pragmatikus tervezés helyett... S vélhetően itt sem történik majd haladás, hanem csak néhány, dörgedelmes kommüniké jelzi, egy újabb szervezettel ismét szaporodott a politikai üldözöttek egyre népesebb, s hangosabb tábora. Eközben pedig rengetegen szorulnának azonnali és hathatós segítségre, amelyhez a törvény mihamarabbi megalkotása szükségeltetne, hiszen a jelenlegi viszonyok közepette szinte végeérhetetlen jogi procedúra után számíthatnak az egykori üldözöttek bármiféle csekélyke segítségre. S amíg a szólamok szintjén már a legkölönfélébb követelések hallatszanak, addig a valóban létminimum alatt tengődő, nagyrészt sérült, beteg emberek csak annyit várnának: annyit kapjanak, amiből emberhez méltón élhetnek hátralévő éveikben. Hiszen ők tudják legjobban, az elveszejtett éveket, a börtönt, intemálótáborok rettenetes hónapjait jóvátenni — sajnos — lehetetlen. Dyetén tehát a kárpótlás leginkább csak állami gesztusként értelmezhető, s súlya, jelentősége is ekképp mérhető. S talán mindenki számára hasznosabb lenne, ha értékén kezelnék a politikai üldözöttek ügyét, s az egyre dagadó követeléshuliámma! nem keltenének felfokozott reményeket az amúgy is sokat csalódon emberekben. Újabb csalódásokra már semmi szükség...
