Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-28 / 8107. szám
^mányzat a külsőségekben kárpótolja magát, és a pápalátogatás kapcsán valósággal tobzódik, hogy megint „Mária országává" tegyen bennünket. Száz szónak is egy a vége - ez az új kurzus már egy strukturális kormányválsággal indult, strukturálisan eleve be voltak építve a későbbi kudarcok jegyei: a hatalmi túlcentralizáltság, a miniszterelnöki hivatal és a tárcák megkettőzöttsége, a kormányzó koalíció élet képtelensége és a miniszterek jelentős részének gyenge személyi képességei révén. A kormányzóképtelenség nem változott a radikális kormányátalakulások során, lévén mert ilyenek nem voltak, hiszen a miniszterelnök többre becsüli a személyi politikai lojalitást a hozzáértésnél. így aztán most itt állunk a másfeledik Antall-kormánnval, egy féléves fél-kormányátalakítással, mely inkább csak a tárca nélküli miniszterek elszaporodásáról volt nevezetes, enyhítve egy aktív pénzügyminiszter bevonásával. A strukturális kormányválságból az egész politikai rendszert behálózó strukturális patthelyzet nőtt ki, melynek alkotmányos-közjogi alapjait, a kétharmados törvények jelentős részét eltörölték, a megmaradtaknái pedig a kétharmados jelleget elmosták és kiiktatták Oástí a törvények gazdasági következményeit az önkormányzatok, egyházi ingatlanok stb. esetében), kiszolgáltatva az országot a fogcsikorgatva egybetartott kormánykoalíció kis többségű diktatúrájának. A történelmi jelentőségű fundamentális törvények meghozásakor a szükséges nemzeti konszenzus helyett a szűk látókörű sérelmi és neobarokk politika követelményei kerekedtek fölül, s most egy rossz törvényhozási spirálba kerülve a következő parlamentre marad az újsütetű törvények szükségszerű korrekciója. Az igen heterogén koalíciót a hatalom szeretete még úgy-ahogy összetartja, az ellenzéket viszont az ideologikus ellentétek jobban megosztják, mint amennyire a közös érdek össze tudná kapcsolni. Ezen még az sem segít, hogy az ehtdemokráciába és a „politikai politikába" belefáradt közvélemény egyre nagyobb nyomást gyakorol rájuk, mégis inkább vállalják a Hamupipőke szerepét, mint egymást. A politika uralkodik a gazdaságon, ha görcsösen is. A kormány szívesebben veri szét a saját költségvetését a saját kezével politikai céljai végett Oásd kárpótlás, egyházi javak visszaadása, világkiállítás), mintsem hogy az ország többségével, a munkavállalókkal vállalna szolidaritást. Pedig 1991, mint a strukturális patthelyzet kiteljesedésének éve a politika, a kormány és a pártok minden erőlködése ellenére is a szűk látókörű politikai politika áttörésének, a gazdasági érdekképviseletek megszervezódésének az éve. (Második hntaloniváltás és elitesére) A dél-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a demokratikus átmenet teljes folyamata két hatalomváltást és elitcserét foglal magába. Az első a diktatórikus rendszer összeomlásánál következik be, amikor hatalomra kerül egy új kurzus a maga új elitjével, s körbevéve a maga új ellen-elitjeivel. Ez az új rezsim azonban maga is az átmenet jegyében születik és szerveződik, s annak minden jegyét magán viseli. De legjellemzőbb jegye talán maga az átmeneti elit, amely minél gyengébb és esetlenebb, annál inkább véglegesnek hirdeti és véli is magát. Komoly szereplők melett tiszavirág-életű figurák kavarognak, sokan nem restellik a bohócsipkát sem felvenni; elszaporodnak az új undokok, a politikai pitánerek, bemutatják produkcióikat a hivatásos köpönyegforgatók is. Az átmeneti elit politikai utcabálját, tarka farsangi kavargását követi a konszolidáció időszaka, amelyben már színre lépnek az igazi politikai profik, kiket széles szakértő gárda kísér. Az átmenet lovagjai pedig lelépnek a politikai színpadról, és a politikai botrány főszereplői egy soha fel nem épített panoptikum viaszfiguráivá válnak. Most még az átmeneti elit dáridójánál tartunk, s csak hosszú évek után jöhet el a politikai konszolidáció ideje. Mára még ez a műsor, ha szeretjük, ha nem. Sajnos, a konszolidáció felé persze nem sodornak vastörvényszerűségek. Az átmeneti elit rengeteg kárt okozhat, meghosszabbíthatja saját uralmát, sőt el is téríthet a konszolidáció felé vezető útról. A második hatalomváltás és elitváltás még csak a történelem ígérete: még nem látni a jelenlegi hatalommániákusok helyett a jövendő józan politikai menedzsereket. A kritikai értelmiség dolga most az, hogy rámutasson az újkeletű hatalom erőlködésének paradox mivoltára: minél jobban erőltetik a véglegességet, annál inkább kiváltják az ideiglenességet. Megéri-e a jelenlegi kormány és parlament 1994-et? Nem tudni, és nem is érdemes tudni. Az igazán fontos kérdés az, hogy (meg)váltás lesz-e a következő kormány és parlament. Bizonyosan kicsit mások lesznek, talán még egy kicsit jobbak is lesznek, csakhogy ez nem perspektíva, hanem önámítás. Az európai demokráciákban a baloldali is türelemmel viseli a jobbközép kormányt és viszont, mert mindegyik eleget tesz az alapvető politikai elvárásoknak, nálunk viszont az a gond, hogy a jelenlegi kormány kudarca és népszerűtlensége ellenére sincs ígéretes ellenzék. Az ellenzék fantáziátlan, defetista és inaktív, adottnak és betonozottnak veszi a fennálló viszonyokat, s akciók és programok helyett túlideologizált kritikákban éli ki magát. Pedig a kormánykoalíció alatt ketyeg az időzített bomba. A status quóra önmaga a legnagyobb veszély, nem az ellenzék. Az egyszemélyi hatalom pusztít és erodál. A kényszerkarizma és a tekintélyuralom nem való a mai világba, hiszen egyre nehezebben tűri a párt és a pártfrakció. Fantasztikus gyorsasággal játszódik le szemünk előtt az új hatalom köreiben az elmúlt negyven év történelme: még javában tart az ellenség keresése és kinevezése kint, s máris elkezdődött bent is. A kormánykoalíció akármilyen gyorsan gyűri maga alá az állami intézményeket, mégsem teremt elég gyorsan állásokat az új konvertitáknak, de túl gyorsan rettenti el magától a szakembereket. A csőd és a csömör érzése hamar eljött az új rezsimben, amely egyre inkább emlékeztet a nyolcvanas évek végének fáradt és vergődő hatalmi elitjére. De akárcsak akkor, most sem lehet tudni, hogy mikor és hogyan lesz „kibontakozás". Ágh Attila
