Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-23 / 8104. szám
Beszélő, 1991. augusztus 17. OS lenek, a mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszeráraknak köszönhető. Emiatt nagy tömegek menekültek a városba, miközben a falusi termelés vagy pangott, vagy látványos óriásgazdaságokkal próbálták helyettesíteni, amelyeknek a működtetéséhez a gazdasági környezet hiányzott Közös vonásuk még ezeknek az országoknak az is, hogy kormányaik nem tudják áttekinteni a valós élelmezési helyzetet, sajnálják a pénzt, vagy nincs is pénzük importra, nincs olyan kereskedelmük (elosztó szervezetük), amely akár az otthon megtermelt, akár az importból vagy segélyből származó élelmet hiánytalanul el tudná juttatni a felhasználókhoz vagy a rászorulókhoz. Ez a fajta élelmiszerhiány közepesen fejlett piacgazdaságú országokban, békeidőben még nem fordult elő. Nagyüzemi kultúrák Természetesen létezik az élelmiszerpiacnak egy negyedik állapota is, a fejlett ipari országok korszerű, nagyjából hegyensúlyozott piacaié. A jelen magyar helyzetből azonban abba nem lehet átlépni különleges és hosszan tartó erőfeszítések nélkül, a programadás pedig nem tárgya ennek az elemzésnek. Ehelyett reálisan három kérdést tehetünk fel magunknak. Az első: egyáltalán lehetséges-e, hogy a magyar mezőgazdaság több évig tartó, krónikus túltermelési válság állapotában maradjon. A második: van-e mód arra, hogy a magyar élelmiszer-termelés a mostani túltermelési válságból egy valamelyest civilizált állapotba kerüljön, amelyben a fölöslegek és hiányok ingadozása elviselhető mértékű. A harmadik kérdés: előfordulhat-e, hogy a magyar mezőgazdaság a mostani túltermelésből egyenesen a krónikus hiány állapotába lendül át. Azt lehetne mondani, hogy túltermelés valójában sehol sem maradhat fenn huzamos ideig. A magyar élelmiszer-termelés csökkenése ráadásul már az értékesítési válság előtt, 1989-ben megkezdődött. A visszaesés ez év első negyedében felgyorsult, és a maga tehetetlenségénél fogva a fizetőképes kereslet szintjén vagy az alatt kellene megállnia. Ennek ellentmond két tényező. Az egyik az ágazat, a benne tevékenykedő üzem- és vállalatvezetők, irányító hivatalok műltja, vagyis az a mód, ahogyan az értékesítési problémákat együttes erővel meg szokták oldani. Ez mindenkor meghatározott (nagyüzemi) kultúrák és tömegtermékek termelésének kiterjesztés&ől állt, amelyeknek az állam teremtett piacot (például a Szovjetunióban, például rubelért), termelőinek (a nagyüzemeknek) pedig jovedelembiztonságot. A mostani recept - akármilyen meglepően is hangzik - a közkeletű politikai szólamok ellenére úgy szól, hogy ,csalt néhány évig kell kitartani", mert a magyar nagyüzemi termelés (sőt a nagyüzem!) a Közös Piacon is versenyképes. A belépéssel sem lesz baj, ha az ország nem visz magával önállóan gazdálkodó (kisbirtokos) parasztságot. Az is előnyös, ha a formálisan szövetkezet: magántulajdonba vagy valóságosan társasági magántulajdonba kerülő nagyüzemek terméke az ugyancsak privatizált élelmiszeripar közvetítésével jelenik meg az európai piacon (amihez lehetőleg nyugat-európai tőkét kell bevonni). Átvészelni pedig ezt a néhány évet úgy lehet, ha a földművelésügyi kormányzat megerősíti a nagyüzemeket (többek között úgy is, hogy résztulajdonosai lesznek a mai felvásárló szervezetnek ), az exportjukat pedig valamiként (aki* a Szovjetuniónak nyújtandó hitelekkel) segít fenntartani. Az összes hazai élelmisze-termelés (különösen a kisüzemeké) emellett akár csökkenhet is, az adott politika lénvege az élelmiszerexport és -import pozitív egyenlegének fenntartása. Ezt nevezhetjük a tartós túltermelés alternatívájának. A hiány alternatívája ugyancsak jelen van a ma létező folyamatokban. Ehhez elég végiggondolni azt, hogy az élelmiszer-gazdaságban nincsenek meg a recesszió elviselésének, a kilábalás megkezdésének azok a mechanizmusai, amelyek a gazdaság többi részében többé-kevésbé föUelhetők. Itt ugyanis a vállalati szférából nem, vág)’ sokkal kevésbé várhatók olyan kezdeményezések, amelyekkel a vállalatok a gazdaság többi szférájában válaszolni próbálnak a keresletcsökkenésre, a nyűt munkanélküliség megjelenésére, az inflációra és az inflációt viszszaszoritani igyekvő pénzügyi megszorításokra. Az agrárszférát az elmúlt években nagyjából ugyanazok a hatások érték, mint a többit, éppen csak más gazdasági rendszerbe ágyazott vállalatok, üzemek voltak ezeknek a hatásoknak kitéve. Az agrárszférában, legalábbis a mezőgazdasági alaptcrm el és ben 1968 után sem tűnt el a tervirányítás rendszere, alig változtak ennek intézményei, és ez meghatározta a ráépülő vertikumok (felvásárlás, feldolgozás, export) működését is. Ezért az agrárszféra válsága egy tervgazdaság összeomlásához hasonlítható, és itt az úgynevezett válságkezelés módszerei sem különböznek lényegesen attól, amivel az összeomlófélben lévő tervgazdaságok
