Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-07 / 8036. szám

Népszabadság 1991. Május 2

4o

Tárgyalni kellene az adósságkönnyítésről

A háború utáni Magyar Nemzeti Bank parasztpárti elnöke volt Kárász Arthur, akinek Révai a fejét követelte. Majd a Világbank igazgatója lett, aki dél-amerikai és ázsiai országoknak segített talpra állni. S nem utolsósorban kitűnő tollú író, aki a l^özelmúltban magyarul megjelent önéletrajzi kötetében, mint egy izgalmas pikareszk regényt, fanyar humorral meséli el élettörténetét. A Párizsban élő Kárász Arthurt otthonában látogatta meg tudósitónk, s mint a téma egykori tekintélyes szakíróját az adósságválság kérdéséről faggatta.

— A Világbank egykori igazgatójaként ön belülről ismeri a nagy nemzetközi pénzintézetek reagálását a hitelek pontos törlesztésére, vagy az esetleges átütemezési kérelmekre. Milyen kiutat lát a magyar adósságcsapdából?

— A magyar adósság, amely az elmúlt évben az MNB sz:rint már 21 milliárd dollárt tett ki, valószínűleg hosszú éveken át az ország központi problémája lesz. A kormány álláspontja áz —, amennyire erről informálva vagyok —, hogy Magyarország jó fizető volt, s továbbra is jó adós kíván maradni. Fizetni fogunk, ha törik, ha szakad. Ez bankári nézőpontból természetesen helyes álláspont. A nem fizetés az ország részére valószínűleg magasabb kamatterhet, nehezebb feltételeket, lényegesen több kiadást jelenthetne. A kormány felfogásá| val tehát elvben nem szabad’ na vitázni. A gyakorlatban azonban a kérdés úgy vetődik fel: meddig leszünk képesek fizetni? Mikor érkezik el az a pillanat, amikor — ne adj isten — törik, vagy szakad? Amikor ez adósság terhe, a kamatok és a törlesztési részletek a magyar devizajövedelem már aránytalanul nagy részét immobilizálják, s dollárjövedelmünkből a napi

1 szükségletre sem marad? Hozzá kell fűznöm, az adott pillanatban nem tekinthetem magam szakértőnek, annál kevésbé, mivel a magyar gazdaságról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. De mindenképpen felmerül a kérdés, hogy nem önmagunkat és hitelezőinket csaljuk-e, amikor a jelenlegi adósságot refinanszírozva tovább növeljük az adósságállományt ?

— Nem beszélve az ország végesnek tűnő teherbírásáról.

— Ez a másik kérdés. Alighanem helyesebb, őszintébb, célravezetőbb lenne, ha már most felvetnénk az ország teherbírásának problémáját. Ma még viszonylagos nyugalommal lehetne erről beszélni, míg holnap — ne adj isten katasztrofális körülmények között — már nehezebb lenne a kérdést napirendre .tűzni. Bizony fölmerül az emberben: nem vesztegettünk-e máris el egy értékes esztendőt? Ugyanúgy, mint amikor egy teljes éven át arról vitáztunk, hogyan valósítsuk meg a piacgazdaságot: sokkterápiával,

vagy lassacskán, óvatosan. Nekem az a gyanúm, hogy ez az év elveszett, pedig amikor még lendületben voltunk, a hazai közvélemény — hogy úgy mondjam — sok mindent lenyelt volna. De most, egy év múltán, sok mindenbe belefáradva, ez már nehezebb lesz. Ugyanígy vetődik fel a kérdés — s tudom, hogy ezzel súlyos problémát feszegetek —, hogy helyes volt-e mindenáron fenntartani a „jő adós” fikcióját? Nem lett volna-e helyesebb ezt a kérdést rögtön napirendre tűzni? Akkor, amikor még jó hírünk volt a világban, amikor még elsők voltunk, s az Egyesült Államok elnöke ellátogatott Magyarországra. Gyanítom, hogy a Nyugat akkoriban sok olyan engedményt tett volna, amit ma már nem tesz meg, mivel csak egy vagyunk a hasonló kéréssel sorban állók között. Kevésbé vagyunk számukra érdekesek.

— Egyszóval úgy véli, hogy kissé elkéstünk?

— Igen, ez a véleményem. Persze a probléma ettől még létezik, s talán még ma sem lenne haszontalan beszélni róla. Ez persze másoknak is eszébe jutott. Olvasom, hogy az egyik otthoni menedzserszemináriumon az ország egyik vezetője úgy nyilatkozott : Magyarország továbbra is fizetni kívánja az adósságait, de hozzátette, ha valaki azzal jön, hogy könnyíteni akarja a ránk nehezedő terheket, mi nem fogjuk elküldeni. De mi nem kezdeményezünk. Magyarán : mi nem kérünk engedményeket, de elfogadjuk, ha kapunk. Ez persze ideális megoldás volna, de ebben reménykedni naivitás. A bankok, ez érthető, pénzt akarnak látni. Nem kívánhatjuk tőlük a kör négyszögesítését, nem várhatjuk, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Akár tetszik, akár nem, nekünk kell kezdeményeznünk a tárgyalást az adósságkönnyítésről.

— Mégis milyen módon képzeli ezt, jelentsünk csődöt?

— Szó sincs róla. Nem azt tanácsolnám, hogy fizetésképtelenséget jelentsünk be, hanem hogy a jelenlegi status quo merev fenntartása helyett a hitelkonstrukció olyan megváltoztatását kellene elérnünk, amely végső soron a hitelezőnek is előnyös lenne. A jelenleg fennálló, de bizonytalan követelése helyett ugyanis egy kisebb, de biztosan behajtható követeléssel rendelkezne. Van ilyesmire példa a pénzvilágban. Elég utalnom a világ egyik legnagyobb adósának, Brazíliának az esetére, amely a közelmúltban jutott egyezségre hitelezőivel. Eszerint a hitelező bankok kétmilliárd dollár készpénz ellenében nyolcmilliárdot elfogadnak kötvény formájában. Brazília tehát az adott pillanatban kétmilliárd lefizetésével tízmilliárd dollár adósságtól szabadul meg. A megállapodásnak, minden megállapodásnak, persze ára van. De talán megéri, ha az engedmény egy részét a másik fél vállalja. Tudom, hogy a tavalyi év külkereskedelmi mérlege egymilliárdos aktívumot mutatott. De vajon az idei is ilyen jó lesz-e? Sajnos ez nem látszik valószínűnek. Sőt számos jele van annak, hogy a magyar külkereskedelem akadályokba fog ütközni. Félő, hogy emiatt drasztikus eszközöket kell majd alkalmazni a devizagazdálkodásban, Persze semmiképpen sem javasolnám a visszatérést a merev, kötött gazdasági rendszerhez. Nem erről van szó. Csupán arról, hogy megtanuljunk élni az új helyzet adta lehetőségekkel, s minden eszközt megragadjunk, amellyel kimozdíthatjuk az országot a holtpontról. Ne habozzunk folyton. Okos, újszerű, merész befektetésekre van szükség, hogy több munkahelyet teremthessünk. Többet és jobbat.

Párizs, 1991. április.

Seres Attila- mondja a Világbank volt magyar igazgatója