Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)
1991-05-27 / 8047. szám
Népszava, 1991.V.21 Z<c A lelkész véleménye a meggyötörtek kiútjáról irga lma t prédikálok irgalmatlan szerepben ? A rendszerváltás után egy évvel naponta tapasztalhat* juk, hogy az emberek keserűbbek és perspektívába• nabbak, mint valaha. Szegénység, irigység, félelem és bizonytalanság gyötri őket. Hogyan értelmezzük mindezt, s egyáltalán remélhetünk-e kiutat? - kérdeztük Donáth László evangélikus lelkészt — Ez a társadalom száz éve súlyosan megterhelt; a neurózisok nemzedéfcrőlnemzedékre gyűlnek, minden újabb rendszer „kitalál” egyet, és a második világháború óta nem veszik komolyan, hogy o tudat müvét tisztába kell tenni. Az emberek sok mindent el tudnak viselni, ha látják, hogy nem hazudnak nekik és őket sem kényszerítik hazugságra. Sajnos nem ez történik. ötvenhat súlyos traumáját még mindig nem dolgoztuk föl igazán mélyen, nem elég, hogy az akkori forradalmárokból veteránok lettek, akik iskolákban mesélik élményeiket gyerekeknek. Persze ki lehet alakítani olyan jogállamiságot, amely látszólag elégtételt ad. De ha például Szombathelyen megszüntetjük a Vakok Intézetét, amely az egész Dunántúl rászorulóit ellátja, mert a katolikus egyház ezt visszaigényli, akkor jogilag ugyan korrektek vagyunk, csak éppen iszonyú, hogy az egyház, mely irgalmat prédikál, irgalmatlan szerepbe kerül. Ilyennek nem lenne szabad megtörténnie! Hangsúlyozom: az emberek pszichés teherbírása óriási, meg kell és lehet ókét tanítani olyan életstratégiára, mellyel egy nagyon nehéz helyzetet túlélnek. Szép példa lehet erre i a kollektívum és az etnikum i szintjén a zsidóság, vagy az erdélyi magyarság. — Milyen életstratégiára lehet tanítani azokat az embereket, akik tehetetlenül nézik, hogy — állításuk szerint — mások az elmúlt rendszerben összelopott pénzen vállalkoznak és gazdagodnak, ők pedig nem tudják sem jóllakatni, sem taníttatni gyermeküket? — A túlélési technika lényege, hogy semmit sem szabad fölülről várni. A hatalom mindig kizsákmányolásra törekszik, ilyen a természete. Egyetlen járható út van: a család, a gyülekezet, vagy bármilyen kis csoport szintjén érdekközösséget alakítani. — Ezt azonban az emberek nem akarják, vagy legalábbis ódzkodnak eddigi politikai tapasztalataik alapján mindenfajta szervezkedéstől ... — Ez .szükségszerű fázis és nem meglepő ... Spontán szerveződés itt utoljára 1956- ban volt. Utána csak pártszervezés, illetve kis mértékű, odafentről nem jó szemmel nézett egyházi szervezés történt. Ahhoz, hogy az említett érdekközösségek létrejöhessenek, konfliktus-helyzet kell. Egyelőre az emberek belesétálnak a csapdák-» ba és „pofára esnek", s majd az ötödik csalódás ébreszti rá őket, hogy tenniük kell valamit. Csak a személyes kudarcélménynek van nevelőhatása: a munkás például csak akkor jön rá, mi történik, amikor őt magát is elbocsátják. Én a csillaghegyi gyülekezetben arra nevelem a gyerekeket a templomban — iskolában elvi okokból nem folytatok hitoktatást —, minél inkább elkomorul a külvilág, minél nehezebben él a család, annál jobban forduljanak a gyerekek és a szülők egymás felé. Ki kell szabadulni abból a görcsből, hogy milyen divatos, látszatra fontos tárgyat tudok vásárolni, lényegesebb, hogy sétáljak és beszélgessek a gyerekeimmel. Erich Fromm írja egyik könyvében, hogy minőségi módon létezni, csak úgy lehet, ha az ember nem birtoklás-orientált, nem tórpvinsit el maga körül mindent. Ki kell próbálni, hogy a családok mit tudnak adni egymásnak a pénz kikapcsolásával. Én sem tudok a három gyerekemnek cipőt venni a 7 ezer forintos lelkészi fizetésemből, de a gyülekezetben tudják rólam, hogy értük vagyok, bármikor jöhetnek hozzám, így azután mindig akad valaki, aki adományoz használt cipőt, és mást is. A gyermekeim pedig tudomásul veszik, ha csak egy kis darab sajt és kenyér van vacsorára. — Elnézést a profán kérdésért, de már egy doboz kockasajt is ötven forintba kerül. Sok gyereknek már ezt sem tudják megvenni a szülök. — A teljes nyomorban élőkön csak kormányzati szinten lehet segíteni. Itt négy évtized számláját kell megfizetni és ezt sajnos mindig az alul lévők állják. Ez olyan eszméletlen igazságtalansága a világnak, melyet az ember fogcsikorgatva vesz tudomásul, ugyanakkor mindig szembeszáll vele, hogy megőrizhesse önérzetét. Azonban ma a társadalomban nemcsak gazdasági krízis van, minden intézmény szétesett, nincs olyan szisztéma, amelyben az emberek egy pici biztonságot is találhatnának. Az iskolákat például nemcsak a pénznélküliség nyomorítja, de a pedagógusok sem tudják, hogy mit csináljanak. Ezért fontos, hogy egy bázis épüljön ki, amely odafigyel az adott közösség elesettjeire. E bázisok egyébként létrejöhetnek nem vallási alapon is, sőt keveredhetnek is. Lelkészként számomra nem értékesebb a vallásos ember, mint az ateista, egyedül az ínsége és a reámszorultsága a mérvadó. Ez az egyház legfontosabb társadalmi szolgálata. Ne térjen ki az ínségeskedő emberek elől, erre a célra fordítsa pénzét, külföldi kapcsolatait és ez szükségszerűen leválasztaná a hatalomról. — Nemcsak vágyálom ez, amikor a parlament épp most tárgyalja az egyházi ingatlanok tulajdonrendezéséről szóló törvényt? — Ez vízválasztó lesz. Még nem dőlt el azonban, visszaültetjük-e a római katolikus egyházat az 1945 előtti pozíciójába, vagy sem. Az én vélekedésem szerint az egyháznak túl kellene lépnie a hatalom triviális kísérletein, s azt mondania: ott a helyem, a nyomorultjaim között. Törők Katalin
