Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)

1991-04-22 / 8028. szám

Népszabadság, 1991.IV.17

a

Tamás Gáspár Miklós publicisztikai működése stilustörténetileg tagadhatatlanul ellenpólusa a legnagyobb kormánypárt színeiben szereplő antiliberálisokénak. Míg ez utóbbiak a demokrácia jogcímén az önszabályozás teljes hiányának tüneteit mutató orgánumaik hasábjain (de másutt is) jóformán csakis az egzisztenciális romlás televényében keletkező indulatok hatalmi erővé szervezésén dolgoznak, Tamás képviselő úr a cizelláltan absztrakt társadalmi modellek álomvilágába révedve cikkezik — földhözragadtan konkrét

ügyekben is. Bizonyítéka ennek az — alábbi szerény megjegyzésekre is okot szolgáltató — legutóbbi Írása e lap hasábjain.

A személye és irálya iránt legkevésbé sem táplált előítéletek, mi több, a munkássága által summa summarum mégiscsak jelzett westminsteri típusú konzervatív humanizmus tudatformáló jelentőséget tisztelő alapállásból, legelőbb is a filozófust szeretném tetemre hívni. Azt hogy’ tetszett gondolni, hogy „az új demokratikus politikai osztály, a jogtudó mandarinátus és a médiaértelmiség"?

Természetesen eszem ágában sincs tagadni, hogy a kormánykoalíció — többek között — egy jogászmandarinátusra is támaszkodik, ahogy ezt a kiegyezés óta megannyi tőkétien, ám annál közjogibb keresztény-nemzeti garnitúra tette, de mitől demokratikus ez a brigád? Attól, hogy kerületet nem nyervén vagy nem is próbálván szerezni, listán besétált a parlament üléstermébe, s ott most holnapi ügyvédi klientáléját éppen sokmilliós (márkában!) nagyságrendben készül az On pártja által méltán megvetett, úgynevezett kárpótlási törvénnyel megteremteni?

A politikust helyes szembesíteni a történelem néhány — még nem felejtendő — mozzanatával. Azt írja — immár a Fidesz javaslatával polemizálva —, hogy „bármi « véleményünk a mezei hadakról (szövegösszefüggésben az MDF Jobt oldali parlamenti képviselőiről és tömegbázisáról. — A szerk.), a nép választotta őket, nincs alkotmányos lehetőség nézeteik semmibevételére.” Nos, mint aktív közreműködőnek az úgynevezett rendszerváltásban, emlékeznie kell, hogy a mezei hadakat Lakitelken és környékén irányultságukat tekintve egészen más jelszavakkal és ígéretekkel toborozták, mint aminő politikai tartalma áz Antall-féle „bethleni konszolidációnak” ma van. Illene tehát közreműködni a jóhiszeműek felvilágosításában (ezt ön személyesen megpróbálta!) pártként is a tekintetben, hogy Bethlen után Gömbös következett, és következhet ezúttal is. Az országot ugyanis a parlamenti pluralizmus tartalmi lényegének megmentése érdekli a bolsevik típusú modernizálási kísérlet romjain üldögélve, és nem az adott, ráadásul igen bágyadt érdeklődés mellett választott parlament.

A képviselő úr cikkének alcíme (Az Antall—Orbán paktumról) figyelemelterelő és méltatlan csúsztatás. Nyilvánvaló politikai alku eddig csak kettő volt: az Antall—Pozsgay és az Antall—SZDSZ.’ Az előbbit én azért kötöm a két névhez, mert az valóban Pozsgay amatőr elnök-önjelölési kísérlete volt, melyben — korántsem mellesleg — Antall úgy használta őt hasznos politikai bábként, hogy közben Pozsgay az egész országot vezette félre. (Arról, hogy Pozsgay mindezt jóhiszeműen tette volna, a vita — az eredmény fényében — érdektelen.)

Az Antall—SZDSZ paktumot pedig azért minősítem a miniszterelnök és nem az MDF teljesítményének, mert pontosan annak a fajta feudális-uri egyezkedésnek dokumentuma, amihez az MDF többsége akkor biztosan nem, ma is csak legfeljebb grófi, birtokos dzsentri részeiben ért. S amit az SZDSZ — félek tőle — pontosan annak a cizelláltan absztrakt, már-már dekadens modellező hajlamának a számlájára írhat, amelynek amúgy mélyen tisztességes indítékai felől természetesen nincsenek kétségeim. De gyakorlati, e világi használhatóságát illetően annál nagyobbak.

Nekem úgy tűnik, hogy Orbán és csapata nem ilyen kora tavaszi színes modellröptetésre indul a hatpárti ötletével. S noha természetesen én abban az előnytelen helyzetben vagyok, hogy a Fidesz gyermekeit nem nevezhetem öcséimnek, s politikai tanácsadójuk is aligha leszek, viszont megérteni véltem Orbán képviselő urat, amikor minap azt mondta a televízióban, hogy vannak helyzetek, amelyekben két út van. A konfrontációé az egyik, a tárgyalásoké a másik, s ő meg a kollégái a könyveikből meg a mestereiktől az utóbbira kaptak biztatást.

Minden korosztály szembekerül egyszer ezzel a dilemmával. Orbán úr példálódzását hallgatván nekem az a Herbert Wehner jutott eszembe, akinél mélyebben és megalapozottabban senki sem utálta a német restauratív konzervatívokat, ámde amikor 1966- ban észrevette, hogy a CDU— CSU saját válságából pillanatokon belül államválságot csinál, s az akkor még fölöttéti fiatalnak és nagyon megbízhatatlannak minősülő nyugatnémet parlamenti demokrácia holmi parlamenten kívüli eszközökkel még véletlenül sem kompromittálható, az öreg volt bolsevik (!) egy pillanatig sem habozott szociáldemokrata pártját a nagykoalícióra rávenni. Az ettől számított harmadik évben Willy Brandt alakíthatott szociáldemokrata többségű kormányt, és Európa e fordulattal indult el azon az úton, amely húsz évvel később Gorbacsovnak lehetővé tette a szovjet rendszer sztálini— brezsnyevi változatának megrenditését, országa külső biztonságának kockázata nélkül.

Ma valós és pontos az a helyzetkép, mely szerint dr. Antall kormánya az első a volt szocialista államok végrehajtó hatalmai közül a Nyugaton és Keleten egyaránt nagyrészt leírt formációk között. (Tekintetbe véve, hogy Nyugaton a szovjet típusú rendszerek bukása fölött érzett általános

öröm még erősen fékező hatású a kritikai szférában, voltaképp meglepő, hogy ez a magyar kormány mennyire nyíltan képezi bírálat, sőt elutasítás tárgyát.) Ámde — megannyi elődjükhöz hűen — ez még nem akadályozza az urakat restaurációs politikájuk erőltetésében. Ezt pedig csakis idehaza, belülről lehet megakadályozni. Aki ennek — az adott körülmények között — nem ideologizálva áll neki, hanem megoldásokat keres, az igenis jogosult a társadalom támogatására. Tehát éljen a Fidesz! — ha ennek a lehet* ségnek a pillanatát véli elérkezettnek. Majd kiderül, hogy dr. Antalit mi indította a kezdeményezés elfogadására. Nyilván nem az, hogy kihúzza önmaga alól a szőnyeget. De ha a Fidesz jól tárgyal, és a potenciális (!) támogatói jól állnak mellé (azaz nem miniszteri székekre kacsingatva, hanem olyan, szellemében is új kormányprogramra, amelynek szolgálatában aztán akár miniszterséget is szabad vállalni), akkor az ország szekere még visszahúzható a teljes belső és külső balkanizálódás szakadékénak a széléről.

Dr. Antaliról éppen a múlt héten — ezúttal a délnémet liberálisok nagy és tekintélyes lapjában, a müncheni Süddeutsche Zeitungban — írták * ismét le: „Valószínűleg történelmi hibája, hogy az új Magyarország ellenfeleit a rossz oldalon kereste.” Nos, Tamás képviselő úrnak és pártjának szembe kell néznie azzal a súlyos szemrehányással, hogy ehhez a produkcióhoz kezdettől falaznak, és emiatt felelősségük semmivel sem kisebb a bekövetkezett gazdasági és politikai, jogi és erkölcsi káoszért, mint a koalícióé.

Cikkének címével játszadozva ezért jutottam arra a korántsem játékos gondolatra, hogy Tamás úrék módszere — akarom mondani politikája — a katasztrófa, és nem öcséik — a Fidesz — kétségbeesett kísérlete a „nemzeti öncélúsáe" és a „kretén liberalizmus” egyidejű meghaladására.

Hajdú János (