Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)

1991-04-19 / 8027. szám

Magyar Hírlap 1991. Április 16.

6

Bizonyítvány

Eszem ágába sem jutott mostanáig a Zwack-ügybe beleszólni. Két okból sem. Először is, az ember minek írjon arról, amiről minden más lap is ír, tévé, rádió harsog, ami előbbutóbb úgyis a sajtó nyakába lesz akasztva. Tiszta sor, hogy a Zwack-ügyért pillanatokon belül a magyar sajtó lesz a felelős, amely már megint felfúj, dagaszt, s ki tudja, milyen konyhai műveleteket végez, hogy aztán frissen sült botrányán kedvére csámcsoghasson.

Úgy döntöttem, hogy azúttal nem szállók be a dagasztásba. Különben is,1 gondoltam, minek találgatásokba, pletykákba bonyolódni, mikor csak néhányat kell aludni, és a közvélemény megkapja a mindenre kiterjedő, hiteles tájékoztatást. Nem kell többé senkinek azon rágódnia, vajon csakugyan MDF-komisszár volt-e Bollobás Enikő első beosztott, hogy Zwack nagykövet úrral hányszor, s milyen témakörökben jelentették föl egymást, hogy ilyen körülmények között miképp telhettek a washingtoni követség mindennapjai. Mikor jutón idő az érdemi munkára, a sok ballépésről, kínos melléfogásról nem is beszélve, melyek Zwack úr visszahívását állítólag már amúgy is esedékessé tették. És hirtelen persze egy csomó más dologra is kíváncsi lett az ember. Különösen, mikor azt hallotta, hogy bizony a többi nagykövetség élete sem fenékig állófogadás. Hogy ami Washingtonban történt, holnap másutt is megtörténhet, mert jobbára amatőr diplomatákat küldtünk szerte a világba, akik kizárólag mint MDF pártemberek profik. Azaz most már ez is kétséges. Nemcsak Zwack Péter teszi kétségessé, aki oda nyilatkozott, hogy nem engedte a követséget MDF-képviseletté válni. A laikus fejébe az is szöget üt, vajon profi pártember-e az, aki pártosságát idegen országokban fennen lobogtatja. Vajon nem pont egy profi diplomata vetné-e a legjobb fényt a pártra, országra, akkor is, ha esetleg pártokon kívüli, sőt, netán a múltban más szekeret tolt. S hogy egyáltalán, mekkora volt ez a rendszerváltás, ha egy párt iránti hűség megint többet nyom a latban tudásnál, rátermettségnél, különösen idegen föl-, dön ahol egy nagykövetségnyi magyar állítólag valamennyiünket képvisel.

Szóval, volt kérdés elég. Alig vártam már, hogy az érintettek, miként Zwack úr is mondta, „emelt fővel álljanak az objektív vizsgálat és végső soron a nemzet elé”.

Amikor állón vágott a hír, hogy a parlament külügyi bizottsága, azon belül is a kormánypártiak, cseppet sem kíváncsiak Zwack úna, „emelt fővel”, majdnem föladtam önkénetes némaságomat. Szerettem volna bejelenteni, hogy engem, úgy is, mint a nemzet tagját, adófizetőt, igenis érdekel, mi zajlik szabadon választott kormányom szabadon kinevezett nagykövetségein. Jogom van a valódi információknak is birtokába jutni, ha már fél- és álinformációkból ki sem látszom. Hogy nemzetközi porondon ennél jobban nem járathatjuk le magunkat, kivéve, ha épp most fogjuk be az érdekeltek száját, mint káromkodó szülőkét egy trágárság közepén: „Nicht vor dem Kind!” De még mindig vártam. Nemcsak azért, mert mindezt megint elmondta az egész tömegkommunikáció. Nem is csodára vártam. Jeszenszky úrra. A legkompetensebbre, az egyetlenre, akit a parlamenti bizottság is hallani akar. Miért is ne? Miért ne kaphatnánk ezúttal csakugyan tőle objektív, teljes

körű tájékoztatást? Végtére nem az ellenzék támadja, nem idegen kormány, s ha valakinek, hát neki érdeke, hogy mindent tisztázzon, rendet rakjon. A kormány s az MDF nemrég meghirdetett új hangvételének megfelelően majd ő levonja a szükséges konzekvenciákat, határozottan, s persze önkritikusan. Káderkiválasztásról, irányításról, módszerekről, egy friss és „amatőr” kormányzat példamutató felismeréseiről a profizmushoz vezető úton.

A külügyminiszter úr most meg is szólalt végre. Még nem a parlamenti szakértők, csak a rádió mikrofonja előtt. Mondandója két lényegi kitételt tartalmazott. 1.) A magyar külpolitika jó és a végrehajtása jó kezekben van. 2.) Zwack Péter önmagáról állított ki bizonyítványt, amikor a vita hevében külügyminiszterét lemondásra szólította fel. Ezzel pedig nem is Jeszenszky urat, hanem az egész külügyminisztériumot, az egész külpolitikát, a magyar nemzetet támadta meg. Ennyi.

Most már csak azért szólalok meg, hogy beismerjem: fogalmam sincs többé, mire várok. Miféle új hangra, légkörre, aprócska elmozdulásra. Mi derülhet ki még egy meghallgatáson, ha az ügy egyik főszereplőjére kár is szót vesztegetni? Zwack úr bizonyítványa egyetlen otromba megnyilatkozása miatt menthetetlen, kiállított bizonyítványokat pedig kár magyarázni. A külügyminiszteré sem szorul további taglalásra. Példás bizonyítványokhoz végképp nincs hozzáfűzni való.

Igaz viszont, hogy a sokat hivatkozott magyar nemzet is levonhat magának két tanulságot. 1.) Nem történt semmi fontos, semmi olyan, ami rá tartozna. 2.) Aki ilyen ügyekben mégis makacskodik, személyes felelősséget keres — okkal vagy ok nélkül —, az alapvető értékeket, szent dolgokat sért.

A magyar nemzet könnyen fog tanulni, mert egyik lecke sem hat rá az újdonság erejével. Legföljebb a minősítéseket kell újramagolnia. A nép ellenségéből mára a nemzet árulója lett. Aki kormányt, felelős minisztert támad, az többé nem a szocializmus, hanem a demokrácia eszméjét ássa alá. Veszprémben például a katolicizmus ellensége lett egy iskolaigazgatónő s néhány szülő, akik a helyi katolikus püspökkel húztak ujjat — ezt is a rádió műsorban hallhattuk, mely a külügyminiszter urat szólaltatta meg. Most már csak azon morfondírozom, vajon mit tartsak dr. Torgyán, a kormány legújabb ostora felől, aki alig egy éve maga is kijelentette: aki az új, szabadon választott kormányt is megtámadja, az nem i ellenzék többé, hanem ellenség, s mint ilyen, hazaáruló.

De ez már a Torgyán úr feladványa, új botrány — kár dagasztani. Ettől még az alaplecke errefelé — úgy látszik — örök. Akkor is, ha mindig más és más tanítók szájából hangzik el. A Zwackügynek számomra mindeddig ez az egyetlen értékelhető, messzire mutató üzenete.