Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)

1991-03-18 / 8005. szám

Magyar Hírlap, 1991. 3. 13.

At

Állam-titkolózásaink

A sajtót rendszeresen éri az a vád, hogy titkos minősítésű dokumentumokat tesz közzé. Arról azonban, hogy mi számít titoknak ma Magyarországon, igen eltérő véleményeket hallani. Az államtitkolódzás körüli zavarok miatt a legfőbb ügyész is sürgette már a hazai titok-ügyek rendbetételét.

Az ország talán legfelkészültebb titokügyi szakembere, Súlyán Jánosné. a Belügyminisztérium titokvédelmi osztályvezetője szerint a ! hiba nem a szabályozásban-rejlik. A titokvédelem törvényi szabályozására ugyanis nem túlságosan régen, 1987-ben került sor — addig minden lényegesebb államigazgatási és gazdasági információ titkos volt. Akkorra azonban kiderült, hogy a gazdaság igen nehezen működik titkosan, alapvető információk nélkül. Az új titokvédelmi törvény igazán korszerűnek volt mondható, mivel a gazdálkodó szervezetek számára már nem tette lehetővé, hogy önállóan titkosnak minősítsenek bármilyen információt. A gazdasági életben azóta — a szoros állami irányítás és ellenőrzés mellett működő hadiipartól eltekintve — csak az üzleti titok fogalma létezik.

A titokvédelmi szakember elégedett az eljárási szabályokkal is: ezek előírják, mit kell tenni a titkos iratokkal ahhoz, hogy azok titkosak is maradjanak, hogyan kell őket tárolni, szállítani. Legfeljebb amiatt tartja kissé idejétmúltnak a törvényt, mert bizonyos pártállami szervezeteket — az MSZMP-t, a munkásőrséget és másokat — mentesített a titokvédelmi szabályok betartásának rendszeres belügyminisztériumi ellenőrzése alól.

Az 1987-es törvény értelmében államtitoknak a Magyar Köztársaság integrált érdekeit hordozó információ minősül, amelynek illetéktelen kezekbe való jutása az ország biztonságát vagy fontos politikai, gazdasági érdekeit veszélyezteti. Ezt a nagyvonalú megfogalmazást a titokká minősítésre jogosultak körének meghatározásával sem lehet igazán szűkíteni. A köztársasági elnök, a miniszterelnök. az országgyűlés elnöke, a kormánytagok, valamint az országos

'C---------------------------------------hatáskörű szevezetek elnökei ugyanis arra jogosultak — és egyben kötelezettek is —, hogy meghatározzák a szervezet működési területére eső titokkört. Az ily módon titkosított témakörökön belül azután már egy osztályvezető is elég,, hogy rákerüljön egy-egy ügyiratra a megfelelő pecsét, s az anyag hosszú időre a nyilvánosság számára hozzáférhetetlenné váljék.

A titokvédelmi szakember szemszögéből nézve ez a szabályozási mód rendkívül korszerű, mivel a titkosítás jogkörét oda telepíti, ahol az érzékeny feladat elvégzésének felelőssége is megvan. A nyilvánosság szempontjából közelítve viszont inkább az egyetemleges, felelősségmentes titkolódzást teszi lehetővé. Mivel sem a titok tárgya, sem pedig a minősítő személye, felelőssége nem igazán körülhatárolt, nyugodtan titkosnak minősíthet bármelyik főhatóságnál úgyszólván bárki, bármit.

Ez a feltételezés olyannyira nem a sajtó munkatársainak elfogultságát tükrözi, hogy maga a titokvédelmi osztályvezető is elismerte: bizony, előfordul túlminősítés. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a jogkör birtokosai a jogszabályt igazán maguk sem ismerik. Jellemző például, hogy a titokkörök legutóbbi összeírásakor egyetlen tárca volt, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, amely a titkosítás jogkörére nem tartott igényt, mondván: minden közérdekű, ami tevékenységi körébe tartozik. (Azóta teljes körű titokügyi felmérés nem készült.) Sulyánné szerint azonban a kívülállónak a megjelölést mindenképpen kötelessége tiszteletben tartani, mivel az anyag titkosságát sem szakmailag, sem pedig illetékességileg nem jogosult felülvizsgálni.

Ezúttal azonban nem csak a nyilvánosság mellett elkötelezett sajtó tartja fenn magának a kételkedés jogát. Kajdi József, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára is úgy látja, hogy egzakt szabályozás hiányában a'titok fogalma devalválódott. Olyasmire is rákerül a megjelölés, aminek eltitkolása nem indokolt. Ennek tudható be, hogy nem indul eljárás a titokvédelmi törvény megsértői ellen. Sem akkor, ha a túlminősítés vétkébe esnek, sem pedig akkor, ha „kiszivárogtatják" a rapszodikus megítélés alapján titkosított anyagot.

Nem csoda hát. ha nemrégiben a Legfőbb Ügyész is megelégelte azt a helyzetet, amelyben egy hatályos — nem is egészen jelentéktelen — törvény betartására és batartatására senki nem fordít gondot, és sürgette a titokvédelem mielőbbi újraszabályozását. Hiszen valóban visszás helyzet, hogy a jogállamiság felé vezető úton haladtunkban vaskos fenyegetéseket vagdosnak egymás fejéhez a titkosítás és a nyilvánosság hívei, valahányszor napvilágot lát egy-egy érzékenyebb kormányzati információ, törvény előtti felelősségrevonásra azonban nem kerül sor. A terület újraszabályozásához politikai döntésre sincs szükség, hiszen van már talán fél éve is, hogy a kormány szükségesnek ítélte ezt a lépést.

Miért nem történt mindeddig ennek ellenére semmi? Ennek számos okát sikerült felderíteni.

Először is a kormányzati átszervezés során a terület jó időre gazda nélkül maradt:a kérdés szabályozásának előkészítésére hatáskörrel rendelkező Belügyminisztérium illetékes osztályát véletlenségből átszervezték a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. A BM teljes törvényelőkészítő kapacitását egyébként is lekötötte — és leköti a mai napig — az önkormányzatokkal kapcsolatos törvénytervezetek kidolgozása.

De ha mindennek ellenére a szakmai műhelymunka megindult volna, akkor sem születhetne meg még ebben az évben az új titokvédelmi törvény. A parlament munkaprogramjából ugyanis — idő hiányában — ennél sokkal lényegesebb törvények megalkotása is kimarad az idén. Jó ideig tanúi lehetünk tehát még, mekkora szabadsággal, milyen virtuóz módon használják az államtitok illetve a nyilvánosság fogalmát közéletünk szereplői.

• Márványi Ágnes