Hitünk, 1987 (35. évfolyam, 9-11. szám)

1987-09-01 / 9-11. szám

- 17 -Dr. Andorka Rudolf egyetemi tanár.

Annak a mintegy 400 ezer evangélikus magyar állampolgárnak a nevében mondok néhány búcsúzó gondolatot Káldy Zoltán ravatalánál, akik - az 6 kifejezése szerint - az „evangélikus hátterüektöl” a többé vagy kevésbé aktív gyülekezeti tagokon, közöttük a Deák téri gyülekezeten keresztül e gyülekezet presbitériumáig terjednek. Hogyan emlékezünk a munkásságára?

Szeretnék egy bibliai igét idézni, amely neki különösen kedves volt: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Elérte a legmagasabb tisztséget a világ evangélikusai között, magas közéleti funkciókat töltött be hazájában. Mégis mindig mindig tragikusnak láttam az alakját. Kényelmesebb, nyugodtabb élete lett volna, ha a mai napig szeretett pécsi gyülekezeténél marad. Püspökként meg kellett birkóznia a vállára nehezedő, szinte emberfelettien nehéz feladatokkal, küzdött, őrlődött, végül szó szerint összeroskadta teher alatt. Ne felejtsük el ezt az áldozatvállalást!

Nem lejine azonban helyes, ha ezzel fejezném be a reá való emlékezést. Hiszen a „reménység Istenében” hitt. Utolsó prédikációját a Deák téri gyülekezetnek 1985. november 24-én, az „örök élet vasárnapján” tartotta. Azt hiszem, nincs nehezebb prédikátori feladat, mint ezen a vasárnapon igét hirdetni. Idézek

néhány gondolatot magnószalagon megőrzött prédikációjából.

Amikor megvalósul az, amit a keresztyének úgy kémek, hogy jöjjön el ,a Te országod”, akkor „eggyé leszünk” a Jézus Krisztusban”. És „már most felmutathatunk botladozó, esendő keresztyén életünkön keresztül” valamit ebből, akkor „ha más szeretetlen, és mi szeretünk... Ha meg tudunk bocsátani, ott ahol senki sem bocsát meg, és rá tudjuk tenni a kezünket a kilincsre, a haragosunk kilincsére és azt tudjuk mondani, béküljünk meg”. így fejezte be: „Ez a mi feladatunk, amivel segíthetünk, amivel társadalmunkban is jót tehetünk és az egész magyar társadalom számára segítséget adhatunk”. Ha nem is tudta - mi sem tudtuk - ez volt utolsó tanítása a számunkra, ezzel maradjon meg az emlékezetünkben.

A gyászoló család