Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)

1944 / 2. szám - Jékely Zoltán: „Az igazi messiásodás” (Emlékeztetés a 25. éve halott Adyra)

wnmupi

HITEL

NEMZETPOUTIKAI SZEMLE

1944. FEBRUAR IX. ÉVF. 2. SZÁM

„AZ IGAZI MESSIÁSODÁS”

EMLÉKEZTETÉS A 25. ÉVE HALOTT ADYRA

Késő maradéknak a léikét Kérem: vegye lelkem magához. Hogy egymást sírva megöleljék, Mikor igazunk teljesül.

(Az igazi messiásodás.)

Aki évfordulóra szólal meg, annak tudomásul kell vennie, hogy egy hatalmas, szétszórt karnak énekese, s mint ilyen, eleve arra kárhoztatott, hogy alkalmazkodjék az ünnepélyes előadás szabályaihoz: kirívó hanghordozásával, morgással, vagy rikoltozással nemcsak kartársait bosszantaná meg, hanem az ünnepeltet is megsebezné. De különben is, kinek van ma Adyról, halála után huszonöt esztendővel, olyan mértékben egyéni véleménye, hogy n5nlvánításá- val különösebb feltűnést, vagy éppen botrányt kelthetne ? Az egykori kiméletlen irodalmi küzdőfeleket, sőt, már-már csatáik emlékét is kezdi szépen elegyengetni az idő. Az Ady értéke és jelentősége körül zajlott ellentétes értékelések után — ahogy a mostani évfordulóra írt tanulmányokból, elmélkedésekből és személyes visszaemlékezésekből is észlelhettük — a várva-várt egyszintre jutás állapotába érkeztünk. Már tudniillik az irodalmi berkekben. Mert, fájdalom, társadalmunk minden rétegére ez a megállapítás nem vonatkozhat. Ugyanis a nagyközönség ama részében, melyhez általában egy-egy emberöltő elteltével érkeznek el a művészeti megújulások, különféle forradalmak megszelídült hullámai, Ady költészetéről máig is az ismert Karinthy-paródia alapján sejtenek valamit, s a róla alkotott fogalmaik körülbelül egy „mindent kétszer mondó“, részeges, rabiá- tus, vérbajos, felforgató vadzseni egyénenként más-más módon színezett ábrázolásában merülnek ki. Sokan vannak, akik egy árva sorát sem olvasták — ki se hallgatták, máris elítélték — hanem a rosszab- bik híre alapján, tunyaságukra és nemtörődömségükre mintegy igazolást találván, érthetetlennek, sőt értelmetlennek deklarálták. Hogy ennek mi az oka? Inkább kik az okai. Azok az egykori irodalompolitikai potentátok, akik botfülűek és vakok voltak egy éppen zajló prozódiai megújulás jelenségeinek megbánásához, érzékeléséhez. Sajnos, a szükségességen túl, ezt a műfaji forrongást Ady maga is olyan túlzó mértékben forralta, hogy hellyel-közzel könnyű támadási