Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Szabó István: A magyarság híre külföldön
44 Ssábó István nokokat és betűvető hírverőket bérelnek. Lehetőleg himnuszokkal árasztják el külföld előtt önmagukat és rágalommal ellenfeleiket. Kérdés, hogy hol, müyen időben, milyen körökben és miért ragad vagy miért nem ragad meg adott esetben az öndicséretet zengő himnusz, a gyalázkodás avagy a hírverés szerényebb és kevésbé végletes gyakorlata. Mindezeket csak módszeresen gyűjtött és feldolgozott tapasztalati anyag birtokában dönthetjük el. Mindaddig csak szórványos és alanyüag színezett, s természetszerűleg színe- ződő esetek felmérésére kell szorítkoznunk. Mindez már a hírverés technikájához tartozik. Mint ilyen azonban szintén mellőzhetetlen része kérdésünk komplexumának. Lássuk a továbbiakban Illyés nagyon helyes felismerését: „A gyűlölet kora a nemzeti érzés feltámadásával kezdődik. Nem nemzetiségi politikánk miatt, hisz eladdig, amíg nemzeti érzés nem volt, nemzetiségi politika sem lehetett. Ha egy szál kisebbségünk nincs, a rólimk kialakított kép nagyjából ugyanolyan, mint ma, egyszerűen azért, mert a nemzeti érzelem szoros tartozéka a nemzeti versengés, ennek pedig gyalázkodó ágában egy-kettőre alul maradtunk. A magyar türelmes nép, tűrte a mocskolódást, S volt még egy körülmény. Európa népei, ha tágabb atyafisági alapon is, de rokonai egymásnak. A feketítésben mértéket kellett tartaniok, mert a túlságos hévvel kivágott szó saját magukra, saját ősibb fajtájukra, nyelvükre freccsenhetett vissza: egy eredet voltak. A magyar, »testvértelen ága nemének«, egyedül állt, bátran a legmesszebb lökhették. Egész a szkítaságig, a hónokig lökhették már akkor, amikor ez az eredet csak sejtelem volt. Mi ezt nem vettük sértésnek. Tudjuk külföldön minek szinonimái ezek az Attilát-idéző, ezek a számunkra oly kedves szavak. A szorgos és megértő némettel szemben ekkor kaptuk először azokat az ázsiai jelzőket, amelyek ma is legtöbbet ártanak épp azért, mert nekünk nem fájnak...“ Elég ennél a pontnál utalnunk arra, hogy a múlt század utolsó két évtizedében fellendült román hírverés túlnyomó részben ennek a részéről áltudományosan bizonyított »testvériségnek« köszönhette valóban figyelemreméltó, csak általunk figyelembe nem vett sikereit. S nem lehet közömbös számunkra az sem, hogy amint a későbbi tapasztalatok is bizonyították, e hírverés telibe talált. Pontosan azoknak a köröknek figyelmét sikerült magára felhívnia, amelyeknek elhatározó befolyásuk volt az európai helyzet későbbi alakulására. Gondoljunk csak a latin-fajtájú népeknek a nyolcvanas években a franciaországi Montpellier-ben rendezett költői versenyére. Vasüe Alexandri Ginta latináfa., a hírverés remek előkészítése után, menynyire a kellő pillanatban vitte el a pálmát, meglehetős, európainak nevezhető feltűnést keltve, a többi »latin nővér« bárdjai elől! Mindez tudatos, előre kiszámított törekvés volt, s legalább annyira bizonyítja e hírverés ügyességét, s minden jól irányított és jól végzett hírverés fontosságát, mint Illyés Gyula igazát. »A kis vüágosságot, melyet egy-két résen át negyvennyolc lökött Európa felé, a kiegyezés gyorsan elnyomta. Amidőn az arisztokrata és nemes-magyar után bemutatkozhatott volna a munkás
