Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám
A MÁRCIUSI LÁZ Petőfiék elindították a lavinát, a pozsonyi országgyűlés részben meglepetve, részben megrettenve az eseményektől, megszavazta a jobbágyfelszabadítást, megalakult a független magyar minisztérium, összeült az új országgyűlés, a kamarilla ellenünk ingerelte a nemzetiségeket, tehát önálló hadsereget kellett szervezni az ország védelmére. A feladatok és veszedelmek rohamosan torlódtak, de csodák csodája: minden feladatra akadt megfelelő ember; egyszerre nyilvánvaló lett, hogy menynyien rejtegetik tarsolyukban a ,,marsallbotot“. Szinte vulkánikus erővel törtek elő a tehetségek, örök bizonyságául annak, mit jelent nekünk a szabadság és a függetlenség. Az első független kabinetben a pénzügyminiszterséget bízták Kossuthra, hogy kevesebb „baj“ legyen vele, az utókor jött rá csak arra, hogy Kossuth ennek a szerepnek is mennyire megfelelt. Szepességröl elindult egy fiatalon nyugalmazott huszárszázados, kezébe került a fegyelmezetlen, fiatal, s egyelőre csak futásra alkalmas honvédsereg és néhány hónap múlva megveri vele a túlerőben lévő ellenséget. Egyszerre kilom- bosodik a sajtó eddig ösztövér fája; a néma társadalom „radikális körökbe“ tömörül és megcsinálja a közvéleményt. Az első népképviseleten alapuló magyar parlamentben ott vannak a politikai váltógazdálkodáshoz szükséges értékek és árnyalatok: Széchenyi haladó konzervativizmusa, Battyhány és Deák békés reformpolitikája, Teleki László kérlelhetetlen radikalizmusa, Nyáry Pál emelkedett európai gondolkodása s Táncsics Mihály népi öntudata nemcsak színt és irányt jelentettek, hanem a kibcMitakozás és a fejlődés gazdag lehetőségeit is. Voltak óvatosak, visszahúzódók és a tegnappal cim- borálók is éppen elegen; a magyar elit azonban vallott és vállalt. Egy esztendő alatt tanúbizonyságot tettünk katonai és politikai téren arról, hogy méltók vagyunk a függetlenségre, mert emberibbek és európaiabbak vagyunk azoknál, akik elvitatják tőlünk a függetlenség jogát. A legjobbak az elkeseredett küzdelem közepette sem veszítették el európai szemmértéküket, hanem arra gondoltak, hogy a magyar ügyet keletközépeurópai üggyé szélesítsék. Erre figyelmeztette a forradalmi kormányt első párisi követe, Teleki László, aki elsősorban a magyar-szerb együttműködés megteremtésén fáradozott. A szabadságharc végén már rohamléptekkel haladt előre a nemzetiségekkel való emberi megegyezés ügye, bukása után pedig a magyar emigráció állandóan napirenden tartotta a keleteurópai kis népek együttműködésének tervét. A 48-as forradalom nemzeti forradalom volt, s a nemesség elitje polgári Magyarországot akart teremteni. De mögötte, mint a jövő zenéje ott sorakozott a második vonal: a nép. Féja Géza (Híd, II. évf. 12. szám)
