Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Zathureczky Gyula: Erdélyi szászok és magyarok
Erdélyi szászok és magyarok 89 törekszik arra könyvében, se mi egyebütt nem arra törekszünk, hogy sebeket szakítsunk fel, vagy régi vitákat kezdjünk újra, hanem hogy megtaláljuk a közös életbe torkoló, egymáshoz vezető utat. Lorenz érzékenyen reagál Pukánszkjmak egyébként általa is jóindulatúnak minősített, néhány megállapítására. Nem bántó ez az érzékenység, de bennünk azt az aggodalmat kelti, hogy szeretné a problémát »szent és sérthetetlen« magaslatokra emelni, mégpedig oly módon, mintha a helyes magatartás kizáróan az eg3rU5; fél részéről n3Úlvánult volna meg. Összekeveri megítélésében az egész magyarországi németség helyzetét az erdélyi szászságéval, amikor azt mondja, hogy az elzárkózás volt az egyedüli lehetőség a szászság számára, hogy népi állagát megtartsa. Ellenkező magatartás népiségének feladásához és pusztulásához vezetett volna. Ez a tétel csak részben állja meg a helyét. A szászság mély és talán eltéphetetlen erdélyi gyökereket eresztett és olyan autonom egységben élt, amelynek keretei között hordoznia tudta a saját művelt rétegét. Más szavakkal ez ann5nt jelentett, hogy a szász intelligencia olyan számú lehetett, amennyit a szászság eltartani képes volt. A századforduló körüli magyar-szász közeledés eredménye kétségkívül néhány szász férfiú és család elmagyarosodásá- hoz vezetett, vagy — mint Lorenz mondja — a magyar életbe való felemelkedés ára »a néppel szembeni árulás volt«, azonban ezeknek száma elenyészően csekély azokéhoz képest, akik — a szász közösség nem lévén, képes őket eltartani — külföldre vándoroltak. Más magatartás esetén tehát a szászság csupán azzal a népi veszteséggel lett volna kén3rtelen számolni, amely más irányban amúgy is érte. A népiség, a jog és a művelődési, valamint gazdasági javak védelme a mi megítélésünk szerint nem követelte meg azt a teljes társadalmi, politikai és gazdasági elzárkózást, amit a szászok évszázadokon keresztül tanúsítottak, sőt nem egy esetben nyílt ellenségeskedéssé fokoztak. Mindezek azonban a múlt tévedései vagy szükségletei, amelyek fölött ma meddő és hiábavaló vitatkozni. Lorenz cikke végén a következőket írja: „Végül egy politikai m^áUapítást óhajtunk tenni. Bármennyire is érdekesek Pukánszky fejtegetései a magyar-szász viszony történelmi fejlődéséről, a jövőben nem beszélhetünk többé szász-magyar viszon5n*ól. Azt a harcot, amelyet a világháború előtt Brandsch Rudolf és a »kisszász« képviselők vívtak, végérvényesen az általános német álláspont javára sikerült eldönteni. A szászok, amennyiben Magyarország területén élnek, a magyarországi német népcsoport tagjai. Ez a népcsoport, a nemzetiszociálista vüágszemlélet alapján nem ismer törzsi vagy történeti különbségeket német és német között. A magyar-szász viszony ezért immár nem önmagáért való kérdés, hanem beágyazódott az államnép-népcsoport problémába és azon túl a magyarnémet viszony egész kérdéskomplexumába.“ Ezzel a politikai megállapítás lényegüeg tökéletesen helytálló. A cikkíró azonban elfelejti, hogy a szász-magyar kérdéssel kapcsolatban sok apró, ha nem is égető és döntő részletkérdés vár még megoldásra. Nem szentel figyelmet Pukánszkynak arra az egyébként igen figyelemreméltó megállapítására sem, hogy a szászság »keres«.
