Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 1. szám - Vojnovich Géza illetékessége

Magyar Figyelő

59

olykor megszólalhat. —• A tömeg mozgalmas és jó, de a főszereplőkkel nyilván nem foglalkozott senki, csak a súgót várják és ki-ki próbál valamit csinálni, — hiszen mindegyik igen jó művész, — de minden összjáték nélkül. — A szép halál, Thanatos, melyet Madách elképzelt, elmaradt. — Függöny.

De nem folytatom tovább. Mindegyik képben úgyis mindig ugyanazt látjuk; Ádám, Éva és Lucifer mindig csak állnak, akárha emlékező próbán mondanák a szöveget, ellenben a díszletfestő előre tolakszik, Bizáncban lampionos barokkaput spendál magának és a börtönszerű zárda helyett pazar kéjlakot pingál, tágas, nyitható ablakokkal, fölülvilágítós ajtóval. Minden képben más-máshol vannak az emelvények és lépcsők, melyek azonban nem szolgálják a színjátszást, csupán a díszlettervező fantáziáját. Ezért tart is olyan hosz- szan minden változás. Emellett Madách rendelkezéseit gyakran és minden ok nélkül elvetik.

Meglepő az is, hogy semmit sem használnak, amit a modem színpadi technika nyújt. Fátyolfüggönyt, mely elpuhítja a festést; átvilágítást, mellyel annyi fantasztikumot lehet adni, függő, vagy betolható díszletrészletet, miket pillanatok alatt cserélhetnek. Az, aki ezt tervezte, ezekről mit sem tud. Mintha a technika megállt volna 1880-ban. A világításban a maradiság és az értelmetlenség hihetetlen. Csak rivaldaszufitát ismernek és ha reflektort használnak, akkor úgy kezelik, hogy a főszereplőt mindenüvé kísérik vele, ahogy az orfeumdívákat szokás, kik tartanak arra, hogy kívánatos idomaikat folyton mutogassák.

Már ez is színházi járatlanságra vall. De ami még súlyosabban bizonyítja, az a színjátszás szegénysége. A legjobb színész sem alakíthat, ha nem adnak neki erre módot és időt, vagyis elég próbát és ha azokon nem vezeti valaki az együttest. Nyilván senki sem foglalkozott velük. Ök mondják a gyönyörű szöveget, a legszebb szóejtéssel, de csak ki-ki magának alakít és akkor a legjobb, midőn nincs kapcsolatban mással, mint példáiíl Abonyi a Danton-jelenés végén, mit egyedül játszhat meg. Midőn azonban egymással kerülnek össze, mikor egymás felé kell az indulatot ábrázolni, akkor legtöbbször csak állnak egymás mellett, vagy legfeljebb »jeleznek« egy-egy mozdulatot, ahogy régi színpadi gyakorlatuk során megszokták, de sehol sem lüktet élet, mert bizonytalanok aziránt: mit tesz a másik, vagy akadályozza őket a színpad a kifejezésben.

Mindezeket újra és újra átgondolva, elszomorodva rajtuk, aggodalommal utaztam Bécsbe. Mi történik ott idegenben Madách művével, ha saját hazájában így bántak vele?«