Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Makkai László: Román történetírás a két világháború között
580 Szemle doliink itt elsősorban Bogdánra és Onciulra, akik a korai román állami és társadalmi élet kérdéseivel foglalkozva szükségszerűen egész sor helytelen feltevésre jutottak, mert kiindulási pontnak egy, a magyarok érkezésekor már politikailag önállóan szervezett román társadalmat tételeztek fel Erdélyben. Természetes, hogy történelmi folyamatok megmagyarázása a kiindulási pont nem ismerése vagy félreértése esetén teljesen lehetetlen s a történetíró menthetetlenül fantáziájának áldozatául esik, ha az egyik ismeretlent a másik ismeretlenből akarja levezetni. Az alapvető kérdésekben Giurescu sem tud szabadulni a meggyökerezett előítéletektől. Koncep- ciójÉinak tengelyébe állítja a dák-géta származást s ebből kiindulva büszkén hangsúlyozza, hogy a románság e népek révén három és félezer éve őslakó azon a területen, ahol ma is él, bár a dákoknak és gétáknak a románsággal való közvetlen kapcsolatát ő is csak azzal a kezdetleges érvvel véli bizonyíthatni, hogy ahol a római hódítás idején ezek laktak, ott tűnik fel több mint ezer év múlva a románság. A 271 és 1200 közötti hiatust, a források teljes hallgatását képzelőerejével s erőszakkal idevont adatokkal próbálja meg kitölteni, akárcsak a kárhoztatott »romantikus« történészek. Magától értetődik ezek után , hogy a dákok szellenü és erkölcsi értékeit a román szellemiség alapjaiba építi be s a román politikai és társadalmi intézmények egy részének eredetét a romanizált dák őslakosság helyi autonómiáinak továbbélésében keresi. Hogy menn5dre megfeledkezik előszavában adott tárgyilagossági ígéretéről (»a hazafísá- got nem öndicsőítésnek értelmezem«), arra művének másik vezérmotívuma jellemző: »egyedüli nép vagyunk Európának ebben a részében, amelyiknek sikerült megszakítás nélkül politikai életét fenntartania, az államalapítástól máig«. Nyilván arra céloz, hogy a románságnak mindvégig saját uralkodói voltak, míg a szomszédos népek (a szerbeket, bul- gárokat, lengyeleket és magyarokat említi) több-kevesebb ideig idegen politikai fennhatóság alatt éltek. Nem is beszélve arról, hogy ez az állítás a magyarokra vonatkozólag hamis, mert Magyarországnak ezer éven keresztül mindig törvényesen választott, saját királya volt, az egy ideig valóban idegen szuverénitás alá került többi szóbanforgó népnek a románsággal való összehasonlítása is erőltetett, hiszen a XIV. században, mikor a román államok megalakultak, mindegyikük már több évszázados államalkotó múltra tekinthetett vissza. Az is kérdéses, hogy 1878-ig egyáltalán beszélhetünk-e önálló román politikai életről, hiszen mindkét román állam, nehány rövid intervallumtól eltekintve, kezdettől fogva magyar, lengyel, majd török államjogi függésben élt s a XVI—XVIII. századok folyamán uralkodóikat a szultán nevezte ki, igen gyakran idegen jelöltek közül. Ehhez hasonló szépítés! törekvésekkel részletvonatkozásokban is gyakran találkozunk Giurescu könyvében28 s ebben a tekintetben a kegyetlenségig őszinte Xenopol tiszteletreméltó kriticizmusával szemben határozott visszaesést állapíthatunk meg. Román bírálói joggal vetették szemére dokumentációjának önkényességét is. A lapalji jegyzetek hiánya megnehezíti állításainak ellenőrzését s a felelőtlenség benyomását kelti, különösen olyan esetekben, amikor a fejezetek végén közölt bibliográfiai utalásokból nemcsak fontos, hanem olyan művek is kimaradnak, melyekre pedig a szerző előadása során megállapíthatólag támaszkodik.so Főként a külföldi kutatások eredményeinek figyelembevételét hanyagolja el, elsősorban a legilletékesebb magyar szakirodalmat. Ebben megegyezik a román tudományosság szinte elvszerű magatartásával, melyet egy magyar bírálója találóan így jellemzett: »hungarica non leguntur«.3i A román és “ V. ö. Gáldi László ismertetését, Századok, 1937. 231. és 1938. 220. 3» I. Vládescu: Plagiatorul. Buc. 1936. 26—31. u Gáldi László, Századok, 1937. 235.
