Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Makkai László: Román történetírás a két világháború között
Szemle 575 El kell ismerni, hogy lorga nem tartozott azok közé, akik elméleteiket nem tudják a történelmi folyamatra alkalmazni. Ellenkezőleg, nála az elmélet erőteljesen áthatja, sőt formálja az anyagot, néha természetesen a vaiosag rovására, mely — a történetírók régi tapasztalata szerint — ritkán hagyja magát az elméletek kereteibe erőszakolni. A román múlt az ó előadásában pompásan illusztrálja a nemzet-egyéniség történelmi önérvényesitő erejét. A kárpáti térben lezajlott események hátteréből plasztikusan domborítja ki a románság szerves etnikai egységét, mely politikai és kulturális szétszakíttatások ellenére is elemi erővel törekszik a teljes integrálódás felé. A szinte művészi intuícióval megalkotott sorsvonal egyik végén a dák etnikai-politikai szintézis áll, melyben a trák népiség a szkita, kelta és görög hatásokat magábaolvasztva hatalmas impériumot alkotott a Kárpátok erdélyi bástyájára támaszkodva. Mikor a római hódítás ráütötte »pecsétjét« erre a szintézisre, létrejött a román nép, mely, akárcsak többi neo-latüi néptestvérei, ettől kezdve minden későbbi barbár (a románság esetében szláv és turáni) etnikai, politikai és kulturális hatás ellenére megőrizte latin jellegét és tudatát. A római uralom bukása után a magát már önérzettel »román «-nak nevező romanizált őslakosság, helyi autonom szervezetekben, kis »Romaniá«-kban kísérelte meg életét továbbfolytatni. Állami szervezetet azért nem hozott létre, mert »ösztöneiben« őrizte a birodalomhoz való tartozásának emlékét, mikor azonban elvesztette a reményt, hogy a római birodalom egységébe visszatérhet, »töredékbirodalmakat« alapított a havaselvi és moldvai vajdaságok formájában. A bizánci kultúrkörhöz való ragaszkodása szintén a birodalomnak, illetőleg hagyományos fővárosának, Konstantinápolynak szólott s ezt a tiszteletet még akkor is fenntartotta, mikor a keletrómai császárok palotájában mohamedán szultán székelt. A román nacionalizmus, mely a rómainak a barbárokkal szemben érzett megvetéséből eredt és táplálkozott, abban is megnyilvánult, hogy a két román vajdaság kezdettől fogva tiszta román etnikai alaprétegre épült s xiralkodóik sohasem kísérelték meg idegen népekre kiterjeszteni hatalmukat. Nem hiányzott ugyan a románságból a keresztény szolidaritás gondolata s a XIV—^XVT. Bzáizadi román »lovagok« törökellenes háborúit nem kis mértékben ihlette a keresztes szellem, sőt egyidőben épen a román vajdák voltak a keleti kereszténység anyagi és erkölcsi patrónusai, országaikban megteremtve a »Bizánc utáni Bizánc«-ot, a török megszállás alatt sínylődő vallási központ szerepének továbbvitelére, de a latin szellemiség megakadályozta a vallási túlbuzgóság kifejlődését (a románság egyetlen szentet sem adott a keleti egyháznak!) s a nacionalizmus maradt mindig az uralkodó eszme. Épen ezért nem hatott a románságra a francia forradalom nemzetközi jakobinizmusa: a XIX. századi nemzeti ébredés nem külső hatás, hanem a román nemzeti gondolat önerejének eredménye és szükségszerűen vezetett a második szintézisre, a nagyromán állam megalakulására, mely nem e<rvéb. mint a románság másfélezer esztendős etnikai és lelki egységének feltartóztathatatlan reintegrálódása.i^ lORGA ÉLETMŰVE Könnyű lenne ezt a nyersen felvázolt rendszert ízekre szedni és a tételek tudományos tarthatatlanságát bebizonyítani. Ezt a munkát azonban elvégezte már részben maga a román tudományosság s az idő nemKülönösen élesen emeli ki fenti alapgondolatait Ideea nafionalá in de- cursul istoriéi universale (A nemzeti eszme a világtörténelemben) című rádió- előadásában, mely megjelent Sfaturi pe intunerec (Tanácsok a sötétségben) c. munkája II. kötetében, Buc. 1940. 328—340.
