Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
MítosZj vallás és irodalom 531 téből, hanem környezetének tükréből ismeri s úgy látja, hogy »sápadt és fáradt ez a vallás«. Kiapadtak benne az élő vizek forrásai s csak evilági okosság, kispolgári kényelem megnsnlatkozását látja papjaiban. Ezeknek a liberális »keresztyéneknek« életében nem hangzik össze a szépség és a jóság, s nem ragyog fölötte, mint fel- lebbezhetetlen irányító hatalom — az Isten. E szörnyű élmény hatása alatt mondja ki Nietzsche: »Meghalt az Isten« (Ö. M. VI, 189). Atheizmusát ez a gondolat vezette: ha a napot egy felhő el tudja takarni, akkor az nem a mi napunk, nem az igazi nap. Tehát teremtsünk egyet: magunkból, de magunknál nagyobbat. »Egykor ha messzi tengerekre néztetek, azt mondották nektek: Isten. Én pedig azt mondom nektek: Übermensch« (Ö. M. VII, 123). Már az idealizmus, főkép Schelling művében (Philosophie der Mythologie und der Offenbarung, 1856) kisérletet tett egy új világkép, egy új nap fölépítéséhez, de fogalmait a kereszténységből merítette. Nietzsche tudatosan szembeáll ezzel a kísérlettel. »Tudtok-e Istent teremteni? — Hát ne említsetek előttem isteneket. De embert tudtok teremteni! Talán nem ti magatok, testvéreim! De apái és ősei lehettek az emberfeletti embernek, s ez legyen legjobb alkotástok» (Vn, 123). Nietzsche nem mond ellen az igazi keresztény életideálnak, szentnek s felbonthatatlannak tudja a házasságot, a szüzességet (VH, 78—102), az önfegyelmezést, a felebaráti szeretetben pedig az amor proximi helyett az amor remoti eszméjét hirdeti. De mindezt Isten nélkül és egy istenivé szemelt emberiségből akarja megvalósítani. Korfordulót lát a multszázad racionalista agóniájában s egy új világ születését hirdeti: Meghalt az Isten, hogy föltámadjon az ember (Ö. M. IX, 295). Bölcseleti nyelven azt mondjuk, hogy Nietzsche abszolutizálni akarta azt, ami véges és viszonylagos. Ezt nevezi »minőség háborújának« (I, 437), mely a dolgokban már nem a valóságot szemléli, hanem viziónárius szemekkel úgy látja őket, mint a kivont kardok élén villanó fényeket. A mítosz örökkévalósággá minősíti az időt, végtelenné a tért, istenné az embert, lélekké a testet, gondolattá az érzést, mennyországgá a földet. Ebben a minőségi forradalomban n5Úlatkozik meg az elfojtott szomjúság az igazság után, s azért oly szükségszerű következménye minden mítosz-csinálásnak. Már Blon- del Maurice, napjaink egyik legeredetibb gondolkozója, rámutatott a mítosz lényegében rejlő ezen ellentmondásra. Két törekvés keresztezi egymást. Az egyik profanizálni akarja a Szentet s minél földie- sebb, nemzeti és anyagi kategóriákba szorítani a numinozumot. (»A pitvarosi szekta istentiszteletein sokan így imádkoznak: Adj Uram egy pár csizmát.« Féja, 119). Ugyanakkor titokzatosság fátyolába akarja burkolni és minél magasabbra emelni, hogy imádhassa a gyarlóságtól megtisztított ideált. Amint Féja mondja a szektásról: Ókeresztény töretlenséget, fanatizmust és az Ige szerint vett életet kíván papjától is (118). Ugyanez a kettősség található minden mitológiában (v. ö. Blondel: L’Action. Essai d’une Critique de la Vie et d’une Science de la Pratique).
