Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom 525 ben? Ezért figyeli aggódva: »a mítosz hogyan kezd mindinkább a népiség legsajátabb jegyévé lenni, s az írók magatartásába is hogyan vegyül egyre több az ősrégi papok, varázslók és ráolvasók mozdulataiból«. Kétségtelen, hogy irodalom és vallás közt szoros a kapcsolat. Sőt aláírhatjuk Féja Gézának azt a kijelentését, hogy »minden nagy emberi megnyilatkozás mélyén vallás él«. A különbség csak abban van, hogy mi az isteni kinyilatkoztatásra építjük a vallást, a mágikus ember pedig maga alkot magának »vallást«, vagyis mítosszal, költészettel, irodalommal akarja helyettesíteni azt. Vallás a szó igazi értelmében: elismerése az isteni fennsőbb- ségnek. Teremtőnk és megváltónk az Űr, tehát aszerint rendezem be életemet, amint mindenható szeretetével megszabta. Mikor az ember e nagy metafizikai adottságok tudatára ébred, életszemlélete még reálisabb lesz, még elmélyedőbb az élet csodálatában, cse- lekvőbb a megszépítésében. A puszta kísérleti lélektan is fölismeri, mennyire rokon az emberi lélekben a vallásos és művészi érték. Mindkettőt jellemzi az aisthesis, a szemlélődés és a poiésis, az alkotás. E közelség lehet az oka, hogy a történelem folyamán oly gyakran ütközik össze a két érzés: a vallásos képeket rombol vagy szór ki a templomból, a művészi érzés pedig magát ülteti az áhitat helyébe. Az ókorban mitológiát költ, az újkorban modern mítoszokon töri a fejét. Az ismert liberális gondolkozó, Strauss Dávid, volt utolsó nagy hirdetője az eszmének, hogy a művészet pótolni tudja a vallást. Nyomában a liberalizmus esztétái sokáig lelkesedtek a gondolatért. Kísértetjárásuk a népi irodalom berkeit ma fölzavarja. Az emberi lélek és történet tanulmányozásából úgy látjuk, hogy a vallást pótolni nem, csak igényét elfojtani, érzését tompítani lehet. Az eszköz pedig sohasem a kultúra köréből, hanem annak kizárásából vétetik. Oroszországban láthatjuk, hogy a »vallás helyett« mUyen kulturamentes civilizációval elégítette ki magát az állati sorba lealacsonyított és ösztöneinek szabadjára engedett ember. ÉSZ ÉS szív, gondolat és ösztön, értelem és akarat állandó feszültsége pattant ki remekműveket az íjjból, amelyet emberi szellemnek nevezünk. A mágikus vüágnézet embere meg akarja szüntetni ezt a feszültséget s ernyedt fegyvert kap kezébe, mikor azt véli, hogy »Isten kardja« hullott eléje. Nem az egységet s az életet tekinti, amit a feszültség szül vajúdva s küzdelmesen, hanem a részt. Racionalista volt a multszázadban és irracionális a maiban. Nem ismeri az összhangot. A reálisan látó ember feszíti s nem szűkíti az életet. Egyformán becsüli az íjj mindkét szárnyát, minde- niket — a maga helyén. Az eszmetörténet fonalát Kantig gombolyíthatjuk vissza. Sajátos egyoldalúsággal leszűkítette a »tiszta ész« világát s úgy akart kisíklani a racionalizmus és empirizmus harapófogójából. A racionalizmus nem egyéb, mint a Karácsony Sándor által ötletesen kipellengérezett »német fUozófia«. Csodálatos és sajnálatos csupán az, hogy hazai szellemi parlagunkon ma is irdatlan terem ez a
