Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 8. szám - Mikecs László: Magyar nevek
Magyar nevek 457 s szellemi képességeket tulajdonítottak. Innen ered pl. az a hit, hogy bizonyos szavak, a varázsigék, betegeket képesek gyógyítani s akik ezeket tudják, a sámánok, táltosok, nagy szellemi hatalom birtokosai. Hasonló a helyzet a nevekkel: aki tudja, s kimondja őket, a bennük lévő erő folytán felidézi s ezzel hatalmába is keríti azokat, akiket takar. Gondoljuk meg, milyen könnyen adódhatott ez a gondolat a primitív, áUataival közösségben élő ember számára, aki mindennap tapasztalhatta, hogy pl. kutyája, lova nevének szőlításá- val valóságos rendelkező, irányító hatalmat gyakorol felette. A név hatalmában való hit a primitív ember számtalan eljárását magyarázza. Sokszor választott magának pl. állatnevet, erős, félelmetes, ragadozó állat nevét, hogy annak ereje, hatalma, felvett neve által, beléje költözzék, ráragadjon. Némelykor rút nevet adott magának, olyanokat, hogy Dög, Piszok, Szemét, Disznó, Féreg, Por stb. (magyar adatok), hogy senkinek se legyen kedve ajkára vennie (különösen nem a rossz szellemeknek), azaz ezáltal hatalmába kerítenie. Általában titokban tartotta nevét, mint valami tabut, hogy ezzel magát a másoknak való kiszolgáltatottságtól megóvja. E gondolat alapján nem volt szabad kimondania pl. a földöntúli hatalmasságok, elsősorban az isten nevét (jól ismeretes ez a régi zsidók történetében), melyet csak a papok, beavatottak tudtak. De földi hatalmasságok neve is tabu volt. Ezért titkolták el pl. a hunok Attila nevét, ezért nem maradt az fönn hún, hanem csak gót alakjában. A név ereje folytán az is szokás volt a primitív korban, hogy a beteg nevét kicserélték. Azt remélték ugyanis, hogy az új névvel új lélek, új készség költözik a betegbe. A névnek erre az emberrel való azonosítására mindmáig megőrzött szép példa a népmeséknek az a gyakori megidéző motívuma, mely szerint, ha a mesehős valaki nevét kimondja, az abban a minútumban előtte terem. A fentiekhez természetesen még számtalan hasonló jelenséget hozhatnánk fel.* Mint már az eddigi kutatások is mutatják, alig van még kultur- nép, mely a nevekről való egykori primitív vélekedésének oly sok nyomát megőrizte volna, mint a magyar. Sok nyom előtt ugyan még tehetetlenül állunk, vagy túlontúl a fantáziára veigyunk utalva. Van azonban néhány olyan névadó szokás, mel5TŐl alapos és megbízható filológiai kutatás alapján jól látjuk, hogy milyen primitív gondol- kozásmódból eredt s a régi magyarságban menn3Úre volt elterjedve. Hyen régi, primitív magyar névadó szokás volt pl. növénymagvak neveit adni személyek neveiül. Sűrűn találkozunk a legrégibb magyar forrásokban, a fejedelmi családban s a szolgák között egyaránt ilyen nevekkel, mint Árpa, Árpád, Búza, Búzád, Bors, Borsod, Zab, Kötesd, Mohar, Bab, Babszem, Makk, Makkod, Som, Somod, Somogy, Kökényd, Mag, Magd, stb. E nevek megértéséhez tudnunk kell azt, hogy a primitív hitvilág a gyermeket hüvelyéből kipattant magnak tekintette, azt hitte, hogy a megtermékenyülés mageVés útján történik. Ezért alakultak ki olyan szokások, hogy pl. a meny* A primitív nevekről tájékoztatnak Solymossy S.: Névmágia. MNy. XXm, 83; Zlinseky A.: A névvarázs. MNy. XXm, 100; Lovas R.: Név-lélek. MNy. XXX, 12.
