Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 5. szám - Szöllősy András: Magyar zeneírás

Szemle

323

mögött, a többé-kevésbbé jólsikerült tankönyv nívóján alig emelkedik felül magyar szerző munkája. Tudományos célkitűzésű elméleti művet, a romantikus kor néhány próbálkozásától eltekintve, a XX. században jóformán nem ismerünk. A gyakorlati szempontok, a tanulhatóság követelményei nem engedik, hogy a kis kézi kompendiumok színvonalánál magasabb mértékkel mérhető művek szülessenek. Zeneesztétikai irodalmunk mindössze két említésreméltó munkát tartalmaz** és még ezek sem olyanok, hogy többet mondhatnának általános érvén3oi igazságoknál.

Ugyanilyen szegényes zeneirodalmunknak az a része is, amely külföldi zenei problémákkal foglalkozik. Azok a hatalmas méretű monográfiák, melyeket külföldi tudósok szentelnek a zene nagy géniuszainak (Wyzewa és Saint Foix; Mozart, Schweitzer; Bach, Pirro; Bach, stb.), nálunk apró, igénytelen ismeretterjesztő könyvecskékké zsugorodnak még legkiválóbb zeneíróink kezében is.** Ezek azonban még mindig mérhetetlen magasságban vEinnak afölött a nagymennyiségű novellisztikus, regényes életrajz fölött, amelyekkel egjrre-másra árasztják el a könyvpiacot zenei álszakembereink, vagy az üzletemberek. Ez a műfaj, mely külföldön sehol sem ismeretes ilyen mértékben, zeneirodalmunk legveszedelmesebb fekélye: a kis mindentudó zenei zsebkönyvekkel, kis kézi zenei lexikonocskákkal karöltve a leglehetetlenebb tévtanításokat plántálják bele a köztudatba.*^ Ezek ellen hadakozni szélmalomharccal egyenlő, ha azonban elgondoljuk, hogy ezzel a költséggel és fáradsággal komoly zenei kön5Tveket adhatnánk a közönség kezébe, amelyek a már tudományosan bebizonyított nézeteket népszerűsítenék, a közönség figyelmét a konjunktúra-zeneszerzők helyett a zeneművészet nagy alkotói felé fordítanák, őszinte szomorúság fog el.

Liszt az egyetlen, akinek nálunk is komoly irodalma van.** Rajta kivül saját nagy zeneszerzőinkről sincs több egy-egy elszórt cikknél. Olyan stüustörténeti fejtegetés, mint például Edwin von der Null könyve Bartók Béláról, nálunk csak távoli reménység. Nagyjainkról, Bartókról, Kodályról, Dohnányiról is egy-egy elszórt, általánosságokban mozgó cikk ad valamilyen hiányos képet*® s még most is, az egymásután megünnepelt három hatvanéves jubüeum után, sem tudunk róluk sokkal többet, mint azelőtt, pedig különösen a stílusproblémák során érdemes volna közelebbről foglalkozni művészetükkel, túljutva immár a „népzenéből táplálkozó műzene“ és egyéb hasonló kliséken. Az üyenfajta értékelések, amelyek a néptől vett inspirációk mögött nem látják meg Bartók és Kodály hatalmas egyéni művészetének titkait, és a népszerűsítés érdekében meghamisítják, plakáttá kiabálják, vagy klisékbe szorítják művészetüket, még az adlioc újságcikkek nívójára sem emelkednek. Zenénk fiataljairól, mai zenei irányainkról pedig éppenséggel semmit nem tudunk, egy-egy elszórt újságcikken kívül sehol sem esik róluk szó.

“ Praháca Margit: A zeneesztétika alapproblémái (1935); Molnár Antal: Zeneesztétika (1938).

“ Papp Viktor: Beethoven (1921); Szabolcsi Bence—Tóth Aladár: Mozart (1941); Lichtenberg Emil: Bach (1940), Mozart (1943). Külföldi munkákkal eg;yenlö értékű rövid stílustörténeti összefoglalás Bartha Dénes müve Beethovenről. (Bp. é. n.)

“ V. ö. Bartha Dénes: Magyar zenei szemle, 1941. 256. 1.

““ Gárdonyi Zoltán és Takács Menyhért könyvei a Muslcologia Hunga- rica sorozatban. Lásd még Kókai Rezső, Bartha Dénes, laoz Kálmán és Pauler Ákos nag;yjelentöségü tanulmányait.

s® Kisebb könyvet, illetve füzetet, írt Bartókról Haraszti Emil (1930), Kodályról Molnár Antal (1936) és Dohnányiról Papp Viktor (1927).