Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 5. szám - Jakab Elek az erdélyi unióról

MAGYAR FIGYELŐ

JAKAB ELEK AZ ERDÉLYI UNIÓRÓL

Mintha menyegzőre készült volna, oly derült, tiszta, mosolygó volt Kolozsvár ábrázata: utcáin hömpölygött a nép, a jókedv hangján beszélgetve díszöltönyös város-szolgák jártak fel és alá; a Redoute előtt, hol az országgyűlés tartatott, sorfalakat képezett a várakozó közönség. Tíz óra felé gyűlni kezdettek a követek és királyi hivatalosok: gazdag zsinór- zatú atUlák, selyem- és bársony menték, kövekkel díszített forgós csal- mák, rajtuk széltől ingatott fejér kócsagtoll, ősi-kardok s ezüst- és aranysarkantyús csizma volt díszöltönyük, mintha királyát várná a magyar, kívül oly élénk, mintha mulatni, kedélye oly emelkedett, mintha ünnepelni akarna; hangulatának komolysága s a megjelenés méltósága árulja el csak, hogy törvényhozásra gyülekezik. Mikor népszerű szónok vagy szabadelvű szász követ jött, mikor Lemény püspököt megérkezni látták, harsogó »éljen« fogadta, mely mint a haraszton futó tűz, úgy ment végig az utcák tarka sokaságán. Egymásután hamar eljöttek a gazdag főurak, a kir. főkormányszék tagjainak hintós és huszáros fogatai, az ország- g3nílés elnöke s végre a kormányzó, gróf Teleki József... Kelet országai szebbet nem mutatnak, a ruha festői pompája élénkebb hatást nem kelt, mint midőn 100—200 magyar törvényhozót a nemzeti viselet ezen pazar elegantiájában egsmaást felülmúlni látja a szem.

... Én e gyűlésnek két különösb momentumát tartom megjegyzendőnek; az egyik Róth ülés és Schmidt Konrád s a többi szász követek páir- toló nyilatkozata; a másik, midőn Lemény püspököt, mint Unió-barátot, az országgyűlés meg-»éljen«-ezte. Mindhárom férfin látszott a bensőjükben végbemenő nagy lelki tusakodáis. Nemzetük künn az országban határozottan ellene volt, hírlapjaik óvták őket, túlzóik fenyegették, sőt előre átkozták azért, amiért ők itt a terem hangulatával szemben s ennek a megdöbbentő hatalomnak nyilvánuló magyar áramlatnak ellene állani nem bírtak. Tán szerették volna, tán akartak is, de a tény tény; a felszólalásra kínálkozó törvényes alkalom elmúlt anélkül, hogy a kimondott egyesülés ellen valaki csEik egy ellenző igét is hangoztatott volna.

Nem csoda. Száz meg száz szem tekintett a teremben rájuk izgatott figyelemmel, vitára készen lesve az ajkaikról ellebbenő szót; künn egy, a hazafiság enthusiasmusában föllengő város 20,000 lakosa csaknem lázas kíváncsiságtól égve várta a jó vagy rósz hírrel vendégszerető hajlékaikba érkezőket. Ha ellene szólnak az Uniónak — úgy gondolkozhattak — bizonyos, hogy meg nem gátolják; de az is bizonyos, hogy az egész város, sőt országgyűlés ellenszenvét költik maguk iránt; de ha nem szólnak ellene, hfinem jogfentartással élve, az időre és felsőbb hatalmakra bízzák a további fejleményeket, nem bizonyos, hogy a magyarok országegyesítési szándékukat érvényesíteni végképen képesek lesznek. Nehéz helyzet! ök az utóbbira határozták el magukat, az Unióba beleegyeztek, vezérszónokuk beszédét oly hosszú és viharos »éljen« követte, mely az ajtókon és ablakokon kihatott a várEikozó népre, ott is harsány »éljen« rázta meg a léget, mely végig ment az egész belmonostor-utcán: »éljen az Unió«, »éljen Róth«, »éljen Schmidt Konrád«, »éljen püspök Lemény«! — ez