Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Marosi Péter: A nemzetnevelés kérdése folyóiratainkban
186 Szemle MÁRAI RÖPIRATA A FELELŐSSÉG ELÖL ma már senkisem térhet ki: a múlt év őszén megszólalt Márai Sándor is. Röpirata^^ mindenütt nagy feltűnést keltett. Sokan beszéltek, vagy írtak »megtérésrőU, »pálfordulásról«. Pedig egj’ik sem történt. Ha egybevetjük a komoly bírálatokat, az derül ki, hogy egy író elhagyta a saját világát s idegen területre tévedt, még ha nem is idegen tőle a nemzetnevelés felelősségének őszinte átérzése, Márai felelőssége azonban nem igazi közösségből fakadó felelősség. Joó Tibor a Magyar Szemlében foglalkozik a röpirattal.^« Sajnálkozik, hogy a nemzetnevelés divatossá vált. Szerinte ez régebb az iskola ügye volt. Megállapítja, hogy ez a változás politikai okokból történt. A mai türelmetlen világnézet az iskolás ifjúságot is szeretné megnyerni. Ezzel szemben Joó Tibor a nevelés célját a teljes humánumban iátja. Kimondja, hogyha a politikum kerül a nevelés közepébe, úgy torz alakok növekednek iskoláinkban. Korunkban az észszerűség helyett az érzelmek uralkodnak. Ezért látja veszélyben a nevelést. A tömegek látóköre vált kötelezővé. »E körben a nevelés egyszerűen politikai, illetőleg egy frakció érdekében kifejtendő propaganda és dresszúra. Tartalma egy dogmatikusan zárt és meghatározott gondolatrendszer.« Pedig »a nevelés emberré nevelés«. Ezzel szemben »a mai közvélemény nagyrésze a nevelést nemzet- nevelésnek fogja fel«. Joó Tibor helyreigeizít: »a nevelés a nemzeti közösség egyedeit formálja s azt a humánumot kell öntudatra gyújtania, amely az illető nemzeti változatban szunnyad«. Hiszen ez ugyanaz, mint amit Szabédi László állított! Távol legyen! Hamarosan azt olvashatjuk, hogy a nemzet, nemzetiség és nacionalizmus fogalmait ma a nép, népiség és népi politika fogalomkörébe szorítják bele. így az egykori nagy szavak ma »plebejus lázongások« és »faluvégi aspirációk« leplei. Csodálkozva kérdezzük, vájjon a népiséget illeti Joó Tibor ezekkel a jelzőkkel, vagy a népiség képviselőivel nem tud megférni? Különben sokalja a laikusok állásfoglalását. Örvend az ébredő felelősségnek, de kárhoztatja a gyors véleménynyilvánítást. A szakértőket szólon- gatja, azután szomorúan állapítja meg, hogy manapság már a szakértők, a hivatott professzorok is tévtanokat hirdetnek. Ezután Márai munkáját veszi elő. Elítéli £izokat, akik nem fedezték fel a röpirat legnemesebb indulatait. Márai a lokálpatriotizmusból és világpolgári humanizmusból belenőtt a nacionalizmusba. Joó Tibor egyetért a szerző kiindulási pontjával, gondolatmenetével, következtetéseivel. Csak azt kérdi meg, vájjon közelebb visz-e a röpirat a kérdés tisztázásához? Vájjon a prófétának fellépő író egészséges jelenség-e? Fichtére hivatkozik s megállapítja, hogy az író az eszme hirdetője. Azonban az eszmét előbb meg kell ragadni. Ezt pedig csak rendszeres, iskolás tanulmány alapján lehet. Márai szemlélete néhány népszerű humanistán: Ortegán, Spengleren, Huizingán, Maderiagán alakult. Joó Tibor azzal vádolja Márait, hogy össze is zavarja őket. Szemlélete éppen az eltömegesedett szemléletnek a materializmus és kollektívizmus által elferdített hatása alatt áll. Márai a háború kollektív felelősségéről beszél. A bíráló megállapítja, hogy a kereszténység individualista és nem ismer kollektív felelősséget. A regényíró Márait fatalistának ismertük. Ez ellentétben áll most meghirdetett kereszténységével. Történelmi fejtegetései pedig a történeti materializmus sivár szemszögéből készültek. Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Budapest, 1942. »« Magyar Szemle XLIV., 1943. 103—111.
