Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Tamás Lajos: A román nép és nyelvi kialakulása
A román nép és nyelv kialakulása 91 nyúlna. A hasonló szavakra történő hivatkozás egy naív kor jóhiszemű tévedése, hiszen könnyen belátható, hogy pl. a délamerikai latin államok nyelvében is sok a latin szó, ezekből azonban korántsem következik, hogy ezek az államok a római kor óta léteznek az Újvilágban. Poggio Bracciolini olasz humanista (1380—1459) okoskodása iskolapéldája a humanista észjárásnak: »(Az oláhok) azt mondják, hogy oculum (t. i. ochiu), digitum (t. i. deget), manum (t. i. máná), panem (t. i. páne), és sok egyebet, amiből kiderül (!), hogy az ottmaradó latin gyarmatosoktól származnak, akik latinul beszéltek.« Ebből persze csak az derül ki, hogy az oláh nyelvben sok a latin eredetű szó, de arra nézve, hogy az oláhság mióta vándorolt be Erdélybe, ezek a szavak nem nyújthatnak felvilágosítást. Ennek eldöntése a történészek és a nyelvtudósok feladata marad. Történeti forrásokra, vagy nyelvtudományi érvekre (nem puszta nyelvhasonlóságokra) a humanisták nem hivatkoznak, hiszen nem ismerték az albán-vlah kapcsolatok természetét, nem tudtak a vla- hok négy népi ágazatának nyelvi összefüggéseiről és több más kö- rülmén5n’ől, amelyet csak a legújabb kor tudományos munkássága hozott napfényre. Ök egy egészen más kornak a gyermekei voltak, akik minden gátlás nélkül nyilvánítottak véleményt olyan területeken, ahol a problémák felismeréséig sem jutottak el. Ugyanilyen kritikátlanság jellemzi a XVII. és XVIII. század moldvai krónikásait is (Grigore Ureche, Miron és Nicolae Costin), akik a magyar- országi és lengyel humanisták műveiből merítik a moldvai, havaselvi és erdélyi oláhság közvetlen római leszármazásának meséjét. Önálló gondolkodásnak e téren semmi nyomát sem találjuk náluk s még a XVIII. századi erdélyi görög-katolikus papnövendékek (Sinkai György, Klein Sámuel, Maior Péter) munkásságán is döntő mértékben ütközik ki a humanista hagyományok kritikátlanul elfogadott hatása (1. erre bővebben, Gáldi László: XVIII. századi humanizmusunk és a románság. Budapest, 1940.). Megállapításaikat őszinte mély hazafiság fűti, amely igen tiszteletreméltó, de tudományos szempontból nem kárhoztatható eléggé. Maior nagy buzgalmában odáig ment, hogy még az olasznál is »tisztább« latin nyelvnek tartotta anyanyelvét, elfeledkezve arról a sok albán, szláv, görög, magyar és török szóról, arról a rengeteg »balkáni« nyelvszerkezeti sajátságról, amelyeket pl. az olaszban vagy a franciában hiába keresünk. Ök teremtik meg az azóta is fáradhatatlanul propagált »dáko-román« kifejezést, amelyet az erdélyi iskola munkássága óta előszeretettel használnak az idők folyamán északra vándorolt oláhság megjelölésére, figyelmen kívül hagyva, hogy ennek a ‘dáko-románságnak‘ története sem Dácia névadó őslakosságával, sem pedig Traianus tartományának romanizmusával nem hozható kapcsolatba.* TAMÁS LAJOS * A cikkünkben vázolt felfogás részletes indokolását Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajánában (Budapest, 1935.) találja az olvasó (franciául is megjelent több kiegészítéssel: Romains, Romans et Roumains dans l’histoire de la Dacie-Trajane. Budapest, 1936. — G. I. Brätianu, XJne énigme et un
