Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szemle - Makka László: Népiségtörténet
60 Makkal László Iád, faj, nép, tájliaza, s ezzel párhuzamosan a történelmi érdeklődés is az ilyen »kollektív egyéniségek« múltja felé fordul. Ezzel párhuzamos jelenség a népnek, a névtelen millióknak politikai síkon megnövekedett súlya. Egy nemzet politikai igényeit ma már nemcsak állameszméjének és szervezési gyakorlatának fölénye biztosítja, hanem elsősorban az, hogy a magáénak tartott életteret hogyan tudta és tudja számbelileg és munkájával kitölteni. A magyarságnak éppen ezt az utóbbi képességét vonta kétségbe Trianon s tagadják ellenségei a múltra vonatkozólag is. A nemzet a történettudománytól várja a feleletet arra, hogy a magyar népi erő meg tudott-e birkózni azzal a feladattal, melyet a nemzet hivatása és szerepe rótt ki rá. Ha az a válasz, melyet a történettudomány erre a kérdésre ad, igenlő, a nemzet felbecsülhetetlen erkölcsi támaszt nyer benhe a jövőre. Ennek a természetes és helyes kettős érdeklődésnek kielégítésére hivatott a magyar történetírás új ága, a népiségtörténet. Tárgyát a fentebb elmondottak már nagy vonalakban érzékeltetik; Mályusz Elemér, ennek a tudományágnak magyar úttörője, egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: »a nép öntudatlan élete és kultúrális tevékenysége«. Ehhez a meghatározáshoz tulajdonképpen alig van hozzátenni való, legfeljebb közelebbről magyarázhatjuk, mikor azt mondjuk, hogy népiség- történet alatt a népi társadalom történeti életformáinak és ezen életformákon belül a földrajzi, faji, nyelvi adottságoknak s a gazdasági, társadalmi, művelődési és világnézeti életfunkcióknak és alkotásoknak kutatását értjük. Bár nem lehet célunk, hogy itt a népiségtörténet rendszerét és módszerét részletesen kifejtsük, ezeknek nehány alapvető vonását mégis szükségesnek tartjuk leszögezni. A rendszer tekintetében a népiségtörténetnek két egymásraépülő és szervesen összekapcsolódó ága van, a település- vagy népesedés-történet, mely az ember és a táj viszonyát, a népi életközösség tájkeretét tárgyalja (a település és életfolytatás táj-, növény- és állatföldrajzi tényezőit; a település kronológiáját, szervezetét, menetét, formáit; a települési s a távolabbi ú. n. élet-területen folytatott kultúrmunkát és annak tájalakító eredményeit) és a társadalomtörténet, mely a népi közösségek életformáját és életfolytatását, gazdasági (pásztorkodás, erdő- és mező- gazdálkodás, ipar, kereskedelem), társadalmi (család, nemzetség, falu- közösség, falucsoport, táj, mezőváros, nagyváros, városi hatáskörzet s más társadalmi formációk és viszonylatok), művelődési (tárgyi és szellemi kultúrjavak) és világnézeti (hitvüág, erkölcs,- közvélemény, politikai tudat) életfunkcióit és ezek eredményeit, alkotásait ismerteti, tekintettel más életközösségek hasonló életfunkcióira és alkotásaira, melyeknek hatását s e hatásnak a helyi viszonyokhoz való hasonulását és továbbala- kulását is leméri és beilleszti az egységes képbe. Ami a módszert illeti, a népiségtörténet a sajátos történeti diszciplínákon (írott források felkutatása, kritikája, rendszerezése, stb.) kívül igen nagy mértékben rászorul más tudományok eredményeire, mint amilyenek a földrajz, geológia, növénytan, állattan, nyelvészet, élettan, egészségtan, közgazdaság, statisztika, régészet, néprajz és végső fokon a tulajdonképpeni szellemtudományok: a vallás-, egyház-, művészet-, zene- és irodalomtörténet. A népiségtörténet »segédtudományai« között egészen különleges helyet foglal el a társadalomtudomány, melynek nemcsak részeredményeit, hanem egész rendszerét és szótárát át kell vennie s mely így rendszeri és módszeri alapjává lesz a népiségtörténetnek, ugyanúgy, mint ahogy a szellemtörténet hasonló céllal a füozófiát és a szellemtudományokat igénybe vette, tőlük kölcsönözve metódusának és fogalmainak jórészét.
