Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1942 / 9. szám - László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról

548

László Gyula

az egyes leletek futólagos bemutatására. Mondanivalóimhoz alapul az 1911-es ásatás néhány jelentős darabja szolgál, mert a tavalyi és ezidei ásatások leleteinek tudományos közlését nem akarom képeik közzétételével megelőzni. Kovács István, a háború előtti ásatás vezetője, kitűnő feldolgozásában felfedi azokat a szálakat, amelyek a leletek formájában, használatmódjában és díszítésében az egyes tárgyakon túlvezetnek s így lehetővé teszik a tárgyak művelődés- történeti megvilágítását. A If. képen közölt régiségek közül vegyük elsőnek a fegyvereket: a szablyát (1) és a visszacsapó íj csontlemezét (10). A szablya klasszikus formája a magyarság kezén alakul ki, hosszú tapasztalatok alapján. Alakját a használat megkövetelte bonyolult s így megvalósításában mégis egyszerűnek ható törvények szabják meg. Görbülő vonala, súlyelosztása s hátának az alsó negyedben meglévő kétélűsége olyan harcra teszi képessé ezt a fegyvert, amelyben lovas ember harcol lovas ellenféllel. Ez a tény egyúttal a szablya kifejlődésének helyét is meghatározza. Kovács István szerint ez az Ural, az Altáj hegység és a Kaukázus bezárta nagy steppeterület lehetett. A visszacsapó ij szerkezete és készítése a szablyáénál még sokkal nagyobb feladat volt. A többfajta rugalmas anyagból egybeépített íj két végére és markolatára merev csontlemezeket szereltek az íjkészítő mesterek. A kép 10 alatt bemutatott töredék az íj végéről való s jól látszik rajta az ideg számára vágott félkörös nyílás, ebbe akasztották ugyanis a hurkoltvégű ideget. Félelmetes fegyver volt a visszacsapó íj, ereje és távolbahatása úgy viszonylott az akkori nyugati fegyverekhez, mint ma egy avult Manlicher-puska a legmodernebb golyószóróhoz. Miként a mai háborúban is a jobb fegyver már fél győzelem, úgy volt akkor is s a kalandozó magyarok nyomán felhangzó templomi könyörgés mindennél jobban bizonyítja e fegyver kiválóságát: de sagittis Hunga- rorum libera nos Domine. A fegyverkovácsok műhelyéből kerültek ki nyilván a kengyelek (25—26) és a zablák (21) is. Az előbbiek közül az idei ásatások egy remekművű, ezüsttel díszített, példánynyal gazdagították az erdélyi honfoglalók művészi színvonalú felszerelését. A lószerszámhoz tartozó szíjvégek (2—6) a magas fokon álló bronzöntésről tanúskodnak. Ugyancsak bronzból öntötték a ruha összegombolására való füles gombokat is (Ik—16). Az eg3Ük női sír aranyozott ezüst fülbevalópárja (1—6) és aranyozott granu- lációs gombja (9) a finom ötvöstechnikák beható ismeretét árulja el a legmagasabb igényt is kielégítő kivitelével. Az 1. sír gazdag, ezüstből öntött öweretsora (12—13, 17—23) a magyarság kedvenc fémének, az ezüstnek divatját mutatja, díszítése meg az akkori majdnem kizárólagos divatnak megfelelően palmettákkal történt.

A szablya jellegzetes magyar forma, a fülbevalók párját is megtaláljuk Magyarországon, de legutóbb Kievből vált ismeretessé testvérpárja. A mi szempontunkból a legtanulságosabbak az övveretek (17—23), ezeken ugyanis a más leletekből ismert lendületes és tisztarajzú palmetta szalagszerű keretével már a teljes felbomlás útján van. Első pillanatra nem is tudja megkülönböztetni a mintakincs fejlődését nem ismerő, hogy vájjon növényi minta van-e rajtuk, vagy egy szembenéző állatfejet stilizáltak díszítésükre. Ezek-