Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról
László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról 541 met és olasz régészek felkérését is olyan irányú mimkáiban, amelyek a római, illetőleg a germán népek történelme egyes kérdéseihez ígérnek értékes adatokat. Ezeknek az idén már nagy készülettel és szép eredményekkel folyó ásatásoknak egyike a Kolozsvár város területén fekvő honfoglaláskori magyar temető fol5d^tólagos feltárása volt. Bár az ásatások még nem fejeződtek be, az eddigi eredmények is igen jelentősek. Jelentőségük kettős értelmű: elsősorban az új lelőhely beleágyazva az eddig ismertetett s még közületien többi erdélyi honfoglaláskori emlékbe, élesebb fénnyel világít rá Erdély magyar elfoglalásának keleteurópai jelentőségű tényére, másodsorban pedig a régészeti leletek önmagukban is megérdemlik a figyelmet. A leletek futólagos megvilágításakor arra is kitérek röviden, hogy hogyan vált lehetségessé az, hogy a keletről jövő magyarság egy évszázadon belül jelentős építőmestere lett az európai műveltségnek s mind a mai napig szembeszállva a bizánci gondolattal és a betörő török és tatár népekkel, meg is tudta védeni azt, amit maga és Európa számára alkotott. Az alábbi rövid ismertetésben a régészeti munka módszere szerint úgy csoportosítom mondanivalóimat, hogy egy nagyobb körből mindig kisebb és kisebb problémákra térve lehetőleg egységes képet kapjanak olvasóim Erdély honfoglaláskori magyar életéről a leletek tükrében. Elsősorban tehát azt a puszta tényt fogom tárgyalni, hogy Erdély szívében, Kolozsváron, a magyar honfoglalás korából való magyar temetőt találtak s ezt a településtörténeti adatot a többi eddig ismert adattal együtt fogom értékelni. Másodsorban a temető egységes képéből levonható következtetéseket fogom röviden ismertetni, majd az egyes sírokból kiolvasható következtetésekre térek rá, végül pedig a sírokban lelt egyes tárgyak művelődéstörténeti tanúságát ismertetem. ELŐSZÖR TEHÁT a településtörténeti tanúságokra térve, meg kell állapítanunk, hogy a kolozsvári honfoglaláskori magyar temető nem áll elszigetelten Erdélyben. Kétségtelenül egykorú vele a ma- rosgombási (Alsófehér megye) és a magyarlapádi (Alsófehér megye) temető, bár az utóbbi egyik női sírja inkább a X. század végéről keltezhető. Feltétlenül pogány magyar temetkezési szokásra utaló, lovassírokból származó leletek kerültek elő Diódról és Kariból is. A Maros és mellékfolyóinak Vajdahunyadtól Boros- szentbenedekig tartó vonalán meg igen sok Szent István korával kezdődő temetőnk van. Ugyancsak ebből a korból való a Désen talált ezüstberakásos kardkeresztvas. A leletek térképezése elég világosan fedné történészeinknek azt az álláspontját, hogy a X. század elején a Szamos mentén leereszkedő magyar honfoglalók egészen a Maros középső folyásáig jutottak s itt találkoztak a Maros mentén később előnyomuló magyarokkal. A történészek felfogása szerint Erdély tömeges megszállása a X—XI. század fordulóján és a XI. század folyamán történt. Ezt bizonyítják a Maros mentén elhelyezkedő és Szent István korából s a XI. századból keltezhető temetők. Ámde van az erdélyi honfoglaláskori leleteknek egy másik csoportja is: az eddig kevés figyelemre méltatott s kevés lelettel
