Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Ottlik György: Európa legnyugatibb országa
Európa legnyugatibb országa 537 benső meggyőződéshez jut el, hogy ha ennek nevelését »gondosan vezetik«, akkor a következő nemzedék »bizonyos tényeket magától értetődőknek fog tekinteni«, amelyeket elődei csak nehezen fogadtak el. Sőt tovább megy: »nemcsak ésszerűnek fog tartani bizonyos fegyelmezést, amelyet az ország érdeke megkövetel, hanem örömmel fogja azt elfogadm.« Intézményesen tehát a végrehajtóhatalom mindenhatósága és a korporációs kamara, mint társadalmi tanácsadószerv az alapjai Salazar szellemi diktatúrájának; a jövőre vetítve pedig a közvéleménynek és a felnövekedő ifjúságnak, a következő nemzedéknek a nevelése. Azonkívül azonban, hogy a korporációs kamara éppen mint tanácsadószerv többször hasznosan működött, sem a helyszínén nem volt és ma sincs módomban megállapítani, hogy tisztán formális létükön túlmenően a korporációk máris mennyiben felelnek meg a hozzájuk fűzött várakozásoknak. Mindezekre a szervekre, mind a nevelés sikerére vonatkozólag a megfigyelőnek és annak, aki a rendelkezésre álló irodalmat áttanulmányozta, a benyomása az, ami minden más hasonló organizációnál és a jövőt szolgáló szellemi építésnél, nevelésnél szokott lenni: a szervezet és a szellem él, erősödik és működik mindaddig, amíg próbatevésre nem kerül a sor, vagy pedig, amíg animátora, a karmester, vagy a központi agy szerepét vivő államférfi él s tekintélye működésben tartja az általa létrehozott szerveket. Hogy tovább élni és működni tudnak-e, az attól függ, mennyire tudnak gyökeret verni, menn3Űre tudták magukat nélkülözhetetlenné tenni, mennyire mentek át a köztudatba. (Hyen sikerre ma az egyetlen példa Mustafa Kemál Törökországa.) Az kétségtelen, hogy osztályharc Portugáliában nincs, a termelés ritmusát a tőkecsoportok kíméletlen versengése ma már nem tudja befolyásolni vagy megállítani, mert ott van a nagy ember tekintélye és mögötte a feltétlenül engedelmeskedő államhatalom, amelyet a köztudat támogat. Azt például, hogy a Casas de Pouo-ban — a népházakban — van-e önálló életerő, hogy a nép vájjon tényleg magáénak tekinti-e ezeket az intézményeket, hajlandó-e általuk vezettetve megszabadulni analfabetizmusától, betegségeitől, elfogadja-e őket élete természetes járulékaiként, mint ahogyan az állami hatóságok a lakosság minden rétege számára ilyen járulékok, az attól függ, hogy a nagy vezető elmúlása után az évtizedes nevelés eredménye milyen következetes szellemi és erkölcsi állásfoglalást fog kiváltani abból a bizonyos következő nemzedékből, az intézmények pedig éppoly n5mgodt természetességgel fognak-e tovább működni — évekig és évtizedekig — mint ahogyan a bíróságok és az állami közigazgatás mindenütt zökkenő nélkül tovább dolgozik az államfő, vagy valamilyen nagy államférfi halála után. Itt ismét visszaérkezünk a személyiségek me^oghatat- lan tüneményéhez és korunkhoz, amelyben az emberek milliói nagy egyéniségek bűvölt rabszolgáivá lettek, boldogulásuk és jólétük pedig függővé vált attól, milyen mértékben hisznek a személyisét-
