Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Magyar Figyelő - Almay Béla: Néhány szó a katonai döntésről
438 Magyar Figyelő NÉHÁNY SZÓ A KATONAI DÖNTÉSRŐL Bevezetőben hangsúlyoznunk kell, hogy a mai kor háborúja totális háború. Félmegoldások — az ellenség ellankasztása, megegyezéses békére törekvés — nem vehetők számításba. A totális háborút megsemmisítő célzattal vívjuk s ehhez a nemzet teljes erőkifejtése szükséges. A megsemmisítés célzatával vívott, abszolút háború az ellenséges haderő teljes felmorzsolásával, az ellenséges ország életfontosságni részeinek elfoglalásával, a lakosság ellenálló akaratának megtörésével az ellenséget harcképtelenné teszi és a győző akarata szerint kötött békét eredményez. Ennek az elvnek át kell hatnia a nemzet egyetemét. Meggyőződéssé kell válnia, különben katonai vonalon megnyerhetjük a háborút, de gazdasági és szellemi téren elveszítjük s 1918-hoz hasonló módon pusztulásba taszítjuk a nemzetet. Ennek előrebocsátása után ismertetjük a katonai döntés formáját és lényegét. A nemzet céljai érdekében kifejtett többé-kevésbbé hosszadalmas békés kísérletek s rendesen már korábban megkezdődött gazdasági háborús jelenségek és erőteljes propaganda, azaz szellemi háború után kezdetét veszi a katonai háború. A mozgósított haderők felvonulnak, megindulnak a hadműveletek és a csapatok megvívják harcaikat, ütközeteiket az ellenséggel. Hogyan kell vezetnünk a csatát, hogy az ellenséget a háborús célnak megfelelően megsemmisítsük? ;> B Ha »B« megsemmisítő csatára akarja kényszeríteni »A«-t, azt csak úgy érheti el, ha az ellenség nem tudja kivonni magát csapásai alól. Körül kell tehát kerítenie. A teljesen körülzárt ellenség győzelmi akarata megrendül, mert reájön, hogy nincs menekvés. Maga a bekerítés még nem megsemmisítés, azzá válik azonban a hadvezér és a hadsereg erkölcsi és katonai fölénye folytán. A bekerítésből indul meg a tervszerű központias támadás, amely a körülzárt ellenséges tömeg felszeletelésére és megsemmisítésére vezet. A megsemmisítés nem jelent szükségképpen tömegmészárlást. Ha az ellenség, a harc reménytelenségét látva, leteszi a fegyvert — a megsemmisítést elértük. Művelt népek háborújában szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy a felelős vezetők annyira hijjával legyenek minden emberi érzésnek és belátásnak és lelkiismeretfurdalás nélkül vigyék pusztulásba a körülzárt tíz- és százezres tömegeket — mint azt az oroszok ma teszik. Míg a hadtörténelem klasszikus értelemben vett megsemmisítő csatát 1939-ig alig tud felmutatni — Cannae (Kr. e. 216), Sedan (1870— 71) és Tannenberg (1914) — addig a németek az új világháborúban egymás után mutatják fel a legtökéletesebb megsemmisítő csatákat. Ebben a kérdésben vitéz Ma- gyarósy vezérőrnagy véleményét, amelyet épp Kolozsvárt megtartott előadásában fejtett ki, teljességgel magunkévá tehetjük: A múltban nem volt meg elegendő számban a támadónak az a harceszköze, amellyel az ellenség visszavonulását elvághatta és a megsemmisítés egész tartamára helyhez rögzíthette volna. Az 1914—18-as világháborúban is az volt a helyzet, hogy a támadó a kiterjedt arcvonal valamelyik részén elért sikert csak a gyalogmenet sebességével tudta tovább fejleszteni, míg a védőnek a visszavonuló, vagy a siker feltartóztatására szánt csapatai a vonatok sebességével s így idejében mozoghattak. Ma a repülők messze hátul, az államerődítések vonalai mögött szétrombolják a vasutakat és uta-
