Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
430 Entz Géza egyenetlenkedések végzetes csapással törték derékba a Mátyás korában fejlődni kezdő, újkori magyar államot. A mohácsi vész utáni kettős királyválasztás betetőzte a bajt. Az ország felfordult állapotában minden esetlegessé vált. A politikai tájékozódás is a pillanatnyi helyzettől függött. Bár írónk a szászságot az egyetlen Európát védő, sziklaszilárd bástyaként tünteti fel, mel3mél »már akkor a lét minden területét fedte a népiség« (53), a valóság az, hogy a szászok époly tájékozatlanul álltak a viharban, mint a magyarok, sőt a válságokkal küzdő s az azokban újjászülető egész Európa is. Először Zápolyához csatlakoztak, majd Ferdinándhoz pártoltak. A Fráter György szervezése nyomán életre kelt Erdélyt ők is helyeselték, de röviddel utána a császári seregek után áhítoztak, bár Castaldo és később Básta garázdálkodása nyomán keservesen kellett érezniök a Habsburg hatalom beavatkozásának következményeit. Rendkívül érdekes megfigyelni, mennyire nem érti Zillich az erdélyi fejedelemség történeti hivatását és tényleges szerepét. Rögtön a tordai egyezség után így jellemzi a három népet: »Az új államalakulat sajátos alkotmánnyal rendelkezett; a nemesség, mint addig, szabadon parancsolt a megyéknek és azok jobbágyságának, mialatt az ottlévő, eléggé jelentéktelen városoknak bizonyos jogokat biztosított; a székelyek maguk irányították szabad paraszti, saját nemesi rétegük által csakhamar igen korlátozott életüket, ezt a primitiv vidéki közösséget; a szászok uralkodtak a magas műveltségű Királyföldön és tulajdonaikon« (60—61). A szász vezetőszerepet még inkább kidomborítja egy másik merész kijelentése. Megállapítja, hogy a Birodalomtól Erdélsd; a pogány elvágta s — bár az ozmán tenger mindenfelől körülölelte — még sem kebelezte be. A törökök ezt soha komolyan meg sem kísérelték. Megelégedtek azzal, hogy csekély (!) évi adót kaptak és nem merték a hegyek által koszorúzott erődöt ténylegesen meghódítani, hiszen ebben az esetben — efelől biztosak voltak — a végnélküli harcokban a. német várakba és városokba tört volna foguk« (61). Kétségtelen, hogy a töröknek nem volt szüksége Erdély elfoglalására, mert mint hűbéres tartományát helyzeténél és hatalmánál fogva állandóan a legszigorúbban ellenőrizhette. Valahányszor Erdély nem az ő szája ize szerint cselekedett, keservesen kellett érte szenvednie. Ha a szultán nem foglalta el a kicsi bástyát, az elsősorban a fejedelmek politikai érzékének volt köszönhető. A szászoktól való félelem ebben igazán semmiféle szerepet nem játszott. Az erdélyi fejedelemség kialakításában és életében a szászoknak tulajdonított vezetés teljesen légből kapott. írónk, úgy látszik, maga sem akarta e kort bővebben tárgyalni s megelégedett a meglehetősen rövid és színtelen leírással. A fejedelmeket Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kivételével nagyon leszólja. Bocskai uralkodását például jelentéktelennek minősíti. A hibákat fennen hangoztatja, de hogy Erdélynek magyar küldetése miben állt, hogyan felelt meg ennek éppen a magyarság közreműködésével, mit jelentett a hihetetlen nehéz politikai és gazdasági viszonyok között Bethlen és Rákóczi korának konszolidált állapota és aránylag nagy
