Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
Magyar törvény — magyar lélek 419 Egyszóval a magyar jog lelkiismeretes művelőjének meg kell ismernie a nép jogi gondolkozását, hogy élveket szűrjön le belőle a jogtudomány műveléséhez; hogy ne legyen a jog idegen éppen azoktól, akik számára alkotják, hogy ne tartsák úri huncutságnak, amelyből csak a fiskális gazdagodik. A gyakorlati jogász nem ok nélkül követel tőlünk példákat. Ahogyan az imént rámutattunk múltúnk néhány egészséges és felhasználandó gondolatára, úgy a néphagyományból csak felületes böngészés alapján is több alakító elvet emelhetünk ki. Lévai tanul- mányútamon legjobban a paraszt öröklési rendszerben a munka megbecsülésének mindenek felett álló elve kapott meg. Aki a birtokban évekig dolgozik megöregedett szülei mellett, annak elsőbbségi igényét, nagyobb részesedését szó nélkül ismerik el korábban kiházasodott, mesterséget tanult testvérei. Hasonló gondolat a leányok kisebb arányú részesedése is, amelyet a birtokelaprózás meg- gátlására gyümölcsöztethetnénk tételes jogunkban. Ma az a helyzet, hogy ügyvédek és közjegyzők »világosítják fel« a parasztlányt, hogy neki is éppen annyi joga van az örökségre, mint évtizeddel több munkára visszacekhitő fitestvérének. De érvényesíthetnők a közös használatnak, a közös erdő-, legelőgazdálkodásnak aprólékosan kialakult elveit is a kollektiv gazdálkodás sürgetővé vált bevezetésénél. A magyar és székely kalákát a tételes jog támogatásával a magyar szolidaritás hatalmas lendítőkerekévé tehetnők. A hagyományos szervezeteknek, a falunak és a tizednek felélesztésével elérhetnék a közigazgatás útján amúgyis nehezen megközelíthető célt, hogy hazánkban ne legyen magyar testvér, aki gondozás, ellátás, segítség nélkül marad. Azt mondottuk, hogy a jogtörténet és a jogi néphagyomány megismerése közelebb vezet bennünket a magyarabb jog eszméjéhez. A nemzeti jog gondolata csak 1861 óta kísért, mióta az Országbírói Értekezlet részben meghagyta hatályában az idegen osztrák jogot. Elkeseredett eszmeharcok folytak a nemzeti jog védői és a mindenáron való haladás hívei között. Ekkor írta Grosschmid, hogy »a rómain és angolon kívül alig van még egy államiság, mely annyira nemzeties és a nemzeti jellemmel annyira bensőleg egybeforrt s oly jellegzetesen kidomborodó köz- és magánjogi intézményvilágot volna képes felmutatni, mint a mi 48 előtti államrendszerünk... Ezt úgy is lehet kifejezni, hogy a régi magyar állam- és intézményalkotás az intézményi individualitás — proprium ius — bizonyos fokát tükrözi vissza, minőt nem akármely nemzet képes felmutatni.« Mégsem volna hiábavalóbb vállalkozás, mint a magyar jogot egy fejlődési fokon megállítani, vagy méginkább visszavinni egy régebbi stádiumába a nemzeti, népi jog címén. Régi jogunk eg^k legnagyobb támadója, Széchenyi István találóan írta: »A 11- s 14-dik század törvényei elégtelenek és hibásak voltak a 17-dik század szükségeire s így a 17-dik századiak elégtelenek s hibásak a 19-dik századéira, úgy nünt minden bizonnyal mai napokban — habár a bölcsesség serlegét leg^utolsó cseppig kiürítnők is — nem fogunk hazánk javára s díszére mindent olly józanon elintézhetni, hogy azon utóink
