Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Bónis György: Magyar törvény – magyar lélek
Magyar törvény — magyar lélek 415 kívül helyezheti. Ha Grosschmid azt mondhatta a »fordító törvény- csinálási rendszerről«: -»Utjogunk serpenyőjéből van kidobva a súly, amit így a jövendő kezéből kiveszünk«, ezt a létjogot joggal láthatjuk veszélyeztetve akkor is, ha jogalkotásunk a hagyományokat csak alkalmi intencióinak megtámasztására használja fel, egyébként pedig sem ezekkel, sem valamilyen átfogó nemzeti gondolattal nincs összefüggésben. Ezek szerint talán nem túlzás azt állítani, hogy jogunk önállóságának és ezzel fajtánk fennmaradásának biztosítéka csak a jogalkotásban és jogfejlesztésben érvényesülő tudatos magyar irányzat lehet. Vagyis »proprium ius« megvalósítására kell törekednünk. Látszólag joggal érhet az ellenvetés, hogy a nemzeti jelleg szempontja csak nagyon hátul következhetik a jogalkotásban. Első a szabály gyakorlatilag megfelelő volta; azután az egyéni érdekek minél kisebb sérelme, a korszellemhez alkalmazkodás, az érvényesítés lehetősége jönnek tekintetbe. Ha már magasabb eszményre van szükség, minden jogszabály végelemzésben az igazságosság megközelítésére kell, hogy törjön: emellett a sajátságok keresése csak különcködés, vagy antikvárius szenvedély. De mi mégis inkább valljuk Grosschmiddel: » A ius proprium, ez épúgy mint általában a nemzeti létei, az erőkhöz képes hol hiú ábránd, hol valósítható törekvés, de mindenkor szükséges nemzeti aspiratio. Nem a különcség, nem az önállóskodás, de az, hogy e haza földjéből, a haza legében, a nemzeti gondolat melegéből és e haza értelmén, s ne csupán a fordító pennáján keresztül csírázzék, nőjjön és fejlődjék ki az a törvény, amely az örökjogban elevenek és holtak felett ítélni hivatva van. Nem csupán azért, hogy már csak a teremtő működése villamfolya- mától is a nemzet legyen nagyobb, de mert a jog is csak így lehet nagyobb.« Vannak viszont részei a jognak, amelyekben a külföldet »hátramaradás terhe alatt követni kell«, mert a művelt nemzetek a korszellem parancsa alatt állanak. Ezek a szavak évtizedekkel ezelőtt hangzottak el. Azóta az emberi haladásba vetett bizalom erősen megrendült. Ma már nem ijeszt a hátramaradás árnya, s ami a legfontosabb: a korszellem már nem a nemzetközi egységet, hanem a nemzeti különállást parancsolja. Túl a múlt században a szabadelvűséggel együtt uralkodó nemzeti elven, ma már a faj sajátságainak szorgalmas kutatása folyik még jogi vonatkozásban is, mint azt még látni fogjuk. A körülmények ez egyszer szerencsés alakulása folytán az az elv, amitől olyan nagyon eltértünk, most mint az idő szava hangzik fel számunkra: a ius proprium kultusza ez egyszer nem a külföld utánzására késztet, hanem saját értékeinkre irányítja tekintetünket. Most már nem csak arról van szó, hogy a saját jogrendszer olyan túlsúlyt ad valamely nemzetnek, amellyel a nagy versenyben előnyökre számíthat, s hasonló csoportosulásokat legyőzve politikai középpontá válhatik. Nemcsak dunavölgyi hivatásunkról van szó, amelyben Szent István koronájának misztikus gondolata még hatalmas segítőnk lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a népek versenyében sajátmagunkat csak úgy erősíthetjük meg, csak úgy tarthatjuk össze az amúgyis
