Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Makkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben
A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben 409 csalhatatlanságában, nem hitt az erdélyi szellem immanens voltában sem..túl volt már Szabó Dezső, Szekfű Gjnila elvein is, szemléletének gócába bevitte a faji gondolatot, a kollektivitás új megfogalmazásával kísérletezett, mindezt kitartó tervszerűséggel, mint aki sejti a jövőt és a felszabadult Erdélyt ellenállás nélkül kívánja beilleszteni az új európai együttes csillagképletébe«. Valóban, az új nemzedék nem hitt már a demokrácia csábigéiben, melyből nemcsak a román áldemokrácia ábrándította ki, hanem melynek anyagelvű- ségével szemben élő példaként látta maga előtt apáit, akik »szociális« érvényesülésükért nem voltak hajlandók feláldozni a drágább »nemzetit« s épen ezért nem hathattak rá már a kommunizmus jelszavai sem, melyek pedig a nagy világválság idején súlyos zavarokat okoztak az ifjúság lelki életében. De nem vallotta ez a nemzedék humanistának sem magát, mert az egyházak örök forrásához visszatérő pozitív vallásossága megtanította arra, hogy az embert ne becsülje túl. Az a faji gondolat, melyet szemléletének gócába bevitt, a székely írók lángoló testvérszeretete volt, Adynak a »fajtám sorsa« felett érzett aggódása s nem divatos elméletek majmolása. A kollektivitás új megfogalmazása alatt az osztál5d;alan magyar társadalmat értette és érti, melynek vezetőit a szolgálat keresztény és családi érzése köti a vezetettekhez s mikor állítólag nem hisz az immanens erdélyi szellemben, hisz rendületlenül az örök magyar szellemben Erdélyben, mely egyedül tudja az ottlakó népek életét maradandó érvénnyel berendezni. A magyar szellemtörténeti iskola ennek a nemzedéknek szeme elé szinte földöntúli fényben rajzolta oda a középkori magyar birodalmat, s ebben az újrateremtésre méltó keretben oldódnak fel a transzilvánizmus elkerülhetetlen belső ellentmondásai is. Az erdélyi fiatalság tudja és vallja Tusával együtt, hogy állam csak egy nép szellemét hordozhatja magában, de azt is, hogy az az állam, mely a magyar nemzet szellemét hordozza, az egyedüli életforma a Kárpátmedence nem-magyar népei számára is. Akik erre tanították az erdélyi ifjúságot — és hál’ Istennek voltak sokan — azoknak nem fog ártani a kortársi visszaemlékezések egyéni értékelési módja, de akiknek eszményei nem illenek bele ebbe a képbe, el fognak múlni, minden személyes értékük ellenére is. Nem láthatjuk tehát Ligetivel az erdélyi magyar kisebbségi élet utolsó éveiben a hanyatlás korát, ellenkezőleg ezekben az években érlelődtek ki azok a nagy eszmények, melyeket Erdély — amint Tusa felsorolja őket — az új Magyarország építéséhez téglákként hordoz szeretettel és szolgálni akarással. A »nem lehet« és »ahogy lehet« kétségbeesett felkiáltásai nem ellentétei, hanem ikertestvérei egymásnak, ezekben ébredt az erdélyi magyarság arra, hogy neki egyedüli helye a szellemi és fizikai Magyarország határain belül van s ettől kezdve élete készülődés a nagy hazatérésre. A Népközösség nagy társadalomszervező munkája, mely a fiatalság osztályellentéteket félretevő »Vásárhelyi Találkozó«-jának szellemében gyökerezik, már ennek a megújult erdélyiségnek első munkavállalása volt, példamutatás az új magyar ház megépítéséhez. MAKRAI LÁSZLÓ
