Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Benda Kálmán: Bethlen Miklós kancellár
Bethlen Miklós kancellár 401 A nyugati, tengerparti nagy nemzetek jutnak ekkor az eszébe, akiket még ifjan egy életre a szívébe zárt. Azok segíthetnének Erdélyen, ha akarnának; és vén fejjel nekiül, hogy megírja röpiratát: »Olajágat viselő Nóé galambja, avagy a magyarországi és erdélyi gyulladásnak eloltására és a németekkel, magyarokkal, erdélsüek- kel, törökökkel, oláhokkal és moldvaiakkal való örökös és tökéletes békesség megszerzésére készített korsó víz.« Tudja, hogy a császáriak előtt már eddig is csak hajszálon függött az élete, hogy vigyáznia kellene magára: de valami belső erő kényszeríti, hogy elmondja, ami a szívét nyomja. Ahogy írta: »Nem nyugodhattam sem éjjel, sem nappal, míg el nem készítém.« A röpiratban — melyet a holland követhez akart eljuttatni — már egészen az önálló Erdély mellett tör lándzsát. »Több háromszáz esztendejénél, mióta Magyarországon, Magyarország felett a napkeleti és napnyugoti impériumok között fegyverkezés vagyon, de mégis a dolog el nem igazodott; ég mint a Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik; sem napkelet egészen el nem foglalhatta, sem napnyugot egészen meg nem tarthatta. Valaki ezért az históriákban bölcs vagy, lásd meg a két impériumok között az Istennek határt vető ujjait, és nézd mintegy tükörben, Magyarországban és Erdélyben.« Hosszas háborúk után nem ok nélkül adta a régiek bölcsessége török pártfogása alá Erdélyt, hanem mivel látták, hogy másként nem oltalmazhatják életét, látták, hogy »ez magyar nemzetnek elosztása olyan volna, mint egy a két birodalom köziben Istentől önnön magától épített torony, hogy mind a két birodalmat és a magyar nemzetet szabadságában, mellyel a maga király alatt soha jól élni nem tudott, a kettőnek egymás közt való ellenkezés! között zabolában tartaná. És úgy az egész keresztyénségnek, kiváltképen peniglen a magyar nemzetnek javára való az, hogy soha Magyar- országot s Erdélyt együtt senki is, akár török, akár német, akár magyar legyen, ne bírhassa.« Szükség van tehát az önálló fejedelemségre, de ez az új Erdély többé ne a szultán, hanem a császár parancsára hallgasson. Valamelyik német protestáns fejedelmi családból kellene uralkodót választania, elvehetné valamelyik Habsburg kisasszonyt s így rokonságba kerülve a császárral, nyilván nem vétene a köteles hűségben. Nem fordulna szembe a birodalom érdekeivel, de Erdélyt mégis megtartaná függetlennek és önállónak, törvényei, szokásai, a három nemzet továbbra is élhetné a maga megszokott életét. Hosszan fejtegeti az ország életlehetőségeit, jellemezve a rendek függetlenségi hangulatát, s az írásba minden elkeseredését, minden szeretetét beleönti. Az írás azonban nem éri el a holland követet: Rabutin kezébe kerül. Ez pedig nem hagyhatta megtorlatlanul a kormányzása csődjéről szóló szavakat, s mivel igazolva látja Bethlen elleni régi gyanúját, elfogatja őt. Az erdélyi rendek országgyűlése szolgalelkűen halálraítéli érdekeik egyetlen szószólóját, a császár kegyelme azonban életfogytiglani börtönre változtatja ítéletüket. Szebenben őrzik éveken át, egy kis szobába bezárva, semmi kényelmet, a legkisebb mozgást sem engedélyezve törődött testének.
