Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
36 Szabó István voltak téve a körülvevő népiség állandó hatásának, ily lassan lett úrrá az asszimUáció ereje, a zárt nagy tömeggel szemben, melynek csak érintkezési vonalaira szorítkozhatott a felszívó hatás, leküzdhetetlen nehézségekkel kellett találkoznia. A természetes erők által megszabott pályán haladó asszimilációnak a nép fizikai tömege mellett nem kevésbbé jelentékeny tényezője a társadalmi életforma, mely az asszimilációnak egyként lehet ösztönzője vagy gátlója. E tekintetben a nemességnek és a parasztságnak a magyarság történetét félezredéven át kísérő társadalmi rendszerei jó példákat nyújtanak a történetkutatónak. A magyar nemes kiváltságos társadalmi állása s az a nemesi életforma és műveltség, melyet a birtokos nemesség képviselt, történetünk folyamán állandóan vonzó erőt gyakorolt az ország nem magyar népeinek előkelőbbjeire és felemelkedőire. A magyar nemességet sokan meg is szerezték közülük. Már az Árpád-korban is kerültek idegen családok magyar nemzetségek közé. A nemesi rendnek és a nemesi kiváltságoknak a XTTT—XIV. századokban történt kialakulása után pedig a kunok előkelői fokozatosan éppen úgy részesei lettek a magyar nemesi jognak, mint a szász gerébek, a vlach-rutén vajdák és a román kenézek, az utóbbiak eredetre nézve sokszor kunok, besenyők, bolgárok, tatárok és szlávok ivadékai. A nemesi jog és életforma átvételével pedig együttjárt a magyarsághoz való asszimilá- lódás is, nemcsak a magasabb magyar életforma vonzó hatásának, hanem a magyar nemes családokkal való családi elkeveredésnek következményeként is. Ez a keveredés annál nagyobb mértékű volt, mivel a birtokos nemesek családi kapcsolatai gyakran szövődtek széles vidékeken át, nem úgy mint a helyhez kötött kisnemeseké és parasztoké. A nemesség az említett idegen népi elemeken kívül számottevő mértékben az északnyugati részen tótokat, a XVI—XVII. században az alföldi és dunántúli részeken horvátokat, szerbeket olvasztott magába. A XVIII. száizadban az új politikai és népi viszonyoknak megfelelően főként megvagyonosodott görög, örmény, rác kereskedők és kamarai bérlők, német katonák és hivatalnokok gyarapították a magyar nemesi rendet és vele a magyarságot; a magyar nemesi életforma a XVIII—XIX. században a régi jogi kötelékéből és lokálpatrióta szemléletéből kibontakozó városi polgárság előtt is elérendő eszményként lebegett, az asszimiláció számára lazítva így a német és szláv eredetű polgári réteg lelki talaját. Míg a nem magyar eredetűeknek juttatott jog és nemesi életforma esetenként egyenesen előkészítője és síettetője volt az asszimilációnak, addig a parasztság társadalmi életformája az asszimiláció terén éppen ellentétes irányban fejtett ki hatást. A parasztságnak és otthonának, a parasztfalunak az életformája rendszerint mindenütt megnehezíti az asszimiláció útját. A parasztfalu élete szűk határok között folyik s a magyar parasztnak e szűk határok között 1514 óta feloldhatatlan is volt a helye: örökre urához és faluja rögéhez volt kötve. A falu élete máshol is a változatlanság és maradandóság jegyében folyt, minden falu külön sziget volt gazdaságilag, maga látta el magát, a termelés-fogyasztás árama alig lépett ki a falu körén. Ilyen körülmények között a parasztfalu önma
