Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 3. szám - László Gyula: A magyar őstörténelem régészetéről
154 László Gyula egyaránt lószerszámukat, a nők varrókészletüket stb. Ez a túlsó élet azonban nem csak a jobb és bal megfordításában fordítottja a földi életnek, hanem minden vonatkozásban. Ha a földön nappal van, ott éjszaka van, ha itt nyár van, ott tél van, ha ott sok a medve, vagy a folyókban a hal, akkor az élők szűkölködnek benne. Hogy a halott zavartalan életét biztosítsák, a halott mellé tett tárgyakat úgy rendezik el, hogy a túlsó életben kezeügyébe essenek. A honfoglaló magyarok sírjainak tanuságtétele szerint a magyarság, legalább is nagy tömegében, ilyen világképpel s a halálról való ilyen felfogással érkezett meg mai hazájába s ezt a hitét csak lassan tudta kiszorítani a kereszténység. A lábakhoz vagy a sír földjébe tett nyereg és lószerszám szokását is ugyanabban a körben találjuk a mai napig is életben, ahol a jobb és baloldal megfordítását megtaláltuk. Katanov nyomán közlöm a Jeniszei felső folyása mentén elterülő minuszinszki medencében lakó és a ma már keresztény vallást követő beltirek temetkezési szokását. A szószerinti idézet alapján nagyjából elképzelhetjük a honfoglaláskori magyar temetkezésnek azokat a részleteit is, amelyek a sírból már nem mutathatók ki, mert még a síron kívül játszódtak le: A beltirek a pusztában sírt ásnak és köveket hordanak össze. A halottat szekérrel vagy szánnal viszik ki, leteszik s lábbal keletnek, fejjel njnigatnak helyezik a sírba. Felnyergelt lovát elővezetik ekkor s gyeplőjét háromszor a halott balkezéhez dobják, — ez a túlvilágon jobbkézzé változik — mondván »nesze vedd a lovat«. Aztán a lovat leszerszámozzák a sírnál és egy alacsonyabb helyre vagy árokba viszik. Ide érve bátor emberek együvé kötözik négy lábát, fejét a zablával két első lába között áthúzzák, hátul pedig a lába és hasa közé egy szekérrudat tolnak, melyet a nép lábával jól megnyomkod. Egy merész férfi hegyes késével beleszúr ekkor a ló füle és nyakszirtje közé. A döglött lovat zablával együtt a sírhoz vitték. Itt felbontották, kivették belső részeit, amelyet a ló húsával és egyéb részeivel együtt a madarak és kutyák ettek meg. A sírba minden holmit (edényeket, lószerszámot) összevagdaltak s mindezt a halott lábához helyezték. A másvilágon ezek ismét egésszé válnak, ami ezen a világon visszásán van, az ott ismét helyesen lesz. Eddig szól Katanov adata. A nagy orosz utazó, Pallas, meg a következőképen számol be egy beltir nő fára helyezett sírjáról: A halott teljes ruházatában feküdt a durván faragott deszkából összekötözött koporsójában, fejénél női ruhák voltak, a holttest mögött zacskóban és edényben élelmiszer volt. A nyerget a halott alsó lábszáraira rakták. A lovat megn5nizták, úgy, hogy koponyája és lábai a bőrében maradtak. A koponyát szájában zablával egy közeli ágra akasztották s a lábakat is bőrrel együtt ágra akasztották. Ugyancsak a beltirekről halljuk máshelyt, hogy a nyerget, nyere^akarót, a lószerszámot, kantárt stb. a halott lábához rakják. Az irkutszki kerületben lakó, szintén már keresztény karagassok a halott lábához kést, fejszét, teáscsészét, ibriket, teát, dohányt, nyerget és pálinkát raknak, pénzt azonban nem. A kirgizeknél a régi temetkezési mód jelképeként
