Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Magyar Figyelő - Kéki Béla: Magyar szellemi decentralizáció
122 Magyar Figyelő valoszky Miklós és Király György sok kitűnő tanáccsal szolgál, ám mindnyájuk gondolatait a „jámbor szándék“ óhajtás-jellege szürkíti. Nem veszik számba a szellemi decentralizáció súlyos és elengedhetetlen föltételeit s a decentralizáció megvalósitásának ilyen útjait látják: „Milyen szép volna, ha (a főváros) a vidék megható erőfeszítésekkel kiadott folyóiratait, könyvkiadványait is kézbe venné olykor és törődnék sajátos táji és kultúr- rális problémáival, amelyek mégis csak az egész magyarság problémái.“ (Makay Gusztáv). Az ilyenfajta jótékony érdeklődés a vidék iránt aligha volna több érzelmes szemforgatásnál, ideig-óráig tartó divatnál, ehelyett a vidéknek olyan szellemi színvonalra kell törekednie, amely elég erős a közönyön és semmibevevésen is áttörni. Egy szellemi másodközpont kiépülésének feltételei: legyen mindenekelőtt kulturtáj központja, álljon egy-két millió ember életének fókuszában, ott képviselje a politikai és egyházi vezetést, jelentse a tudományos és művészeti életet, legyen könyvkiadása, sajtója, erőit növelje iparának és kereskedelmének fejlesztésével s környékével teremtsen szoros kapcsolatot okos közlekedéspolitikával. Egyetlen feltétel betöltése önmagában kevés, példának okáért egyeteme sem Heidelberget, sem Gre- noblet nem avatta szellemi másodközponttá, viszont Milano, München, Stuttgart a feltételek minde- nikével rendelkezik. Magyar viszonylatban talán Kolozsvár az a város, amely Erdély történelmi önállóságában gyökerező hagyományaival, gazdag szellemi múltjával, egyetemével, társadalmi erők összefogásából született Erdélyi Nemzeti Múzeumával, továbbá színházával, operájával, hangversenyéletével, tárlataival, könyvkiadó vállalataival és folyóirataival leghatásosabban munkálja máris a szellemi decentralizáció megvalósítását. Kolozsvár századok óta különös varázssal mindig magához vonta Erdély szellemi életének nagyjait. S főként a XIX. század első évtizedeiben, a „fiatal Magyarország“ korában ontja az új szellemi kezdeményeket: a Farkas-utcai kőszínház megnyitása másfél évtizeddel előzte meg a napot, amelyen a pesti Nemzeti Színház függönye először föllebbent, a kolozsvári Musikai Társaság és zenekonzervatórium megalapítása még többel járt a Budai Hangászati Egylet zenedéje előtt, itt született meg és itt mutatták be a legelső magyar operát és itt virágzott legkorábban a magyar jambusokban megszólaló Shakespeare kultusza. A milléniumi idők központosító akarata gátolta e város fejlődését, Trianon után azonban hiába versengett a szellemi központ rangjáért Marosvásárhely, Nagyvárad, Arad, Temesvár, két évtizeden keresztül Kolozsvár vezette az elszakított erdélyi magyarságot s a fölszabadulás óta — a beilleszkedés átmeneti nehézségeitől eltekintve — a város szellemi élete olyan lendületre kapott, amely méltó hagyományaihoz. Kolozsvár ma Erdély politikai életének központja, három püspökség és egyik egyetemünk székvárosa. Nemzeti Színháza, fU- harmónikus zenekara, az erdélyi írók Szépmíves Céhének kiadványai az egész magyar szellemi életet színezik, gazdagítják s nem jóaka- ratú érdeklődést kérnek, hanem kikövetelik az országos figyelmet. Kolozsvár nemcsak önmagát, hanem Erdélyt képviseli; íme a Művészeti Hetek szokatlanul gazdag programmja sem egyedül Kolozsvárt tükrözi, hanem az egész Erdély szellemi világát. Budapest körül nagysugarú körben szellemi másodközpontok kiépülése elképzelhetetlen, ellenben Debrecent és Kassát, Sopront, Szegedet és Pécset hagyományaik kötelezik, s e városok jövőjének virtuális képében a magyar szellemi decentralizáció öt erős bástyája
