Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Magyar Figyelő - Makkai László: Magyarok és románk Máramarosban
118 Magyar Figyelő MAGYAROK ÉS ROMÁNOK MÄRAMAROSBAN Aki a románok erdélyi kontinuitásának nagymultú vitáját ü- gyelemmel kísérte, méltán találhatta feltűnőnek azt a kör^- ményt, hogy ennek az — egyébként tudományos szempontból rég meghaladott, komolytalan — elméletnek védelmezői okos óvatossággal mindig csak általánosságban beszéltek a románoknak a római idők óta való folytatólagos ittlakásáról, anélkül, hogy állításukat egyes körülhatárolt földrajzi egységeknek, esetleg egyes községeknek történetén belül bizonyították volna. Aki ismeri a Keletmagyarország történetére vonatkozó forrásanyagot, az könnyen meg is érti ezt a tartózkodást: középkori okleveleink csodálatos egyöntetűséggel szólnak a kontinuitás lehetősége ellen- Épen ezért érdeklődéssel fordulunk a román sajtó legújabb tudományos, azaz inkább tudomány- politikai akciója felé, melynek során kísérlet történt egy kisebb földrajzi egység, jelen esetben Máramaros megye határain belül a román kontinuitás bebizonyítására. Az egyik román napilapban megjelent cikk szerzője többek közt azt állítja, hogy már a magyar honfoglalást megelőzően dákoromán nyelven mondották a misét Máramarosban, továbbá, hogy az Árpádházi királyok idejében Máramaros megyének román köz- igazgatása volt. Mindkét állítás meglepően új s csak azt sajnáljuk, hogy közzétételük közelebbi forrásmegjelölés nélkül történt. Ami azonban az elsőt illeti, a.zt már eleve el kell vetnünk, mivel a szó- banforgó megyéről, illetőleg annak területéről az 1199-ik évet megelőzően semmiféle hiteles történeti forrás nem beszél, ottani románokról pedig nem is beszélhet, mert Máramaros még azután is egy évszázadig lakatlan erdőség volt, „silva regis“, azaz a király erdeje, s csak a XIII. század végén indul meg itt az emberi település. Az első telepesek azonban nem voltak románok, mert, mint római katolikus hívőkre, az erdélyi és az egri püspök egyaránt igényt tartottak. Egy későbbi (1329) oklevél pontosan meg is mondja, hogy a szóbanforgó telepesek szászok és magyarok voltak (hospites nostri fideles de Maramorusio Sa- xones et Hungari, videlicet de vil- lis Visk, Huszth, Téeső et de Hosz- szumező; Fejér: Codex diplomati- cus VIII—3. 353. lap), akik Visk, Huszt, Téeső, Hosszúmező és Sziget városait alapították. Körülbelül velük egyidőben jelennek meg Máramarosban a románok is, mint vándorló pásztorok, akik a föld- mívelö magyarság számára használhatatlan területeket, elsősorban a hegyi legelőket szállták meg és tették jövedelmezővé földesuruk, a király kezdeményezéséből. Az újonnan jöttékkel szemben már korán védelmezni kellett a szász-magyar telepesek földjeit s a király ki is kötötte az előbb idézett oklevélben, hogy semmilyen nyelvű vagy nemzetiségű emberek őket földjeiktől meg ne fosszák (nillius idiomatis vei nationis homines ip- sas terras ab ipsis auferendi ha- beant facultates.) A középkori forrásokban említett s nagyrészt máig fennmaradt földrajzi nevek azonban arról tanúskodnak, hogy a magyarság, számarányához viszonyítva, döntő szerepet játszott a máramarosi földnek az emberi élet számára való meghódításában. Az öt város, de főként Sziget magyar polgárainak pásztorai és er- dölői messze behatoltak a hegyek közé, még olyan eldugott helyeken is megelőzve a románságot, mint a Sajó és a Jód völgye. Ezt a két pataknak magyar neve bizonyítja, amit a románok Saieu és leud alakban vettek át, még csak le sem fordítva saját nyelvükre. Mi több, még a hegyeket, a románoknak e sajátos életterületét is a magyarok ismerték meg és nevezték el hamarabb, hogy mást ne
