Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Martonyi János: Közigazgatásunk reformja
Közigazgatásunk reformja 113 mint félévszázados múltra visszatekintő községi törvényben foglalt és a tényleges viszonyoknak meg nem felelő szabályozást az élet igényei szerint kell átalakítanunk. Legyen a jegyző formálisan is a községi adminisztráció feje; kapjon elsőfokú határozás! jogkört és szabadul- jon a felügyeleti hatóságok túlzott gyámkodása alól. Jelenlegi abnormális munkaterhével kapcsolatban ahelyett a már letárgyalt kérdés helyett, hogy hány alárendeltje legyen egy főnöknek, vessük fel azt a meghökkentő racionalizálási problémát is, hogy hány főnöke lehet egy alárendeltnek 1^ majd rá kell jönnünk annak a mostani állapotnak a tarthatatlanságára, hogy a jegyzőnek számtalan felső fórum ad egymásra való tekintet nélkül utasításokat, megbízásokat és hogy száznál is jóval több, nagyrészt haszontalan nyilvántartást vezettetnek vele. Megint csak a közigazgatás egységes irányításának megteremtése az a csodaszer, amellyel ezen a betegségen segíteni lehet. A szükséges rostálás után is fennmaradó munkamennyiség ellátásához természetesen biztosítani kell a jegyző számára a megfelelő személyzetet. Mindezzel párhuzamosan azt a javaslatot is meg mernénk kockáztatni, ho^ a jegyzőt ne a községi képviselőtestület válassza, hanem a belügyminiszter nevezze ki, amint ez a visszacsatolt területeken most ideiglenes hatállyal történt. Persze a jegyzőnek ez az állami alkalmazottá válása azzal járna, hogy fizetését is a jövőben az állam viselné és nem hárítaná többé a nagyon különböző teherbírású községekre. A választás gondolatának elejtése mellett szól az, hogy a falusi képviselőtestületek tagjai nem igen tudják megítélni a jegyző képességeit és a szavazásnál inkább mellékes szempontok vezetik őket. A kinevezett jegyzők természetesen bármikor át is helyezhetők; ezzel a lehetőséggel azonban a kormánynak csak komoly közérdek fennforgása esetén szabadna élnie.20 A községi igazgatás reformjának érintenie kellene a képviselő- testületnek ma túlnyomó részben formális szerepét is. Ennek a tanácskozó szervnek általában csak a közvélemény kifejezésére kellene szolgálnia és csupán néhány, jól kiválasztott kérdésben legyen határozási jogköre, de ezekben azután anélkül, hogy a határozat jóváhagyásra szorulna. A mai, az őszinteséget nélkülöző állapot nem alkalmas arra, hogy a képviselőtestület tagjainak kedvét és érdeklődését ébren tartsa. A laikus tisztségviselők közül a bíró a jövőben kizárólag közvetítő és tájékoztató szerepet játszana a jegyző mellett. Az igazgatás egyszerűsítését eredményezné végül az is, ha az egy körjegyzőségbe tartozó kisközségeket jogUag egyetlen községgé fognánk össze, közös képviselőtestülettel és költségvetéssel. Ez egyáltalán nincs ellenmondásban a számottevőbb lakott helyeken jegyzői kirendeltségek létesítésével, aminek főleg az Alföld tanyavilágában van fontossága. Nem kevésbbé érdekes probléma a városigazgatás korszerű módszereinek kidolgozása. Egészen sajátos megítélés alá esik ezen a téren a milliós lélekszámot jóval meghaladó Budapest székesfőváros, amelynek adminisztrációját valóban külön törvények szabályozzák; a székesfőváros felelős vezetőinek erős érzékük van a fejlődés támasztotta racionalizálási követelmények kielégítése iránt és ma már pl. folynak *» Uhlyarik Nándor: A község és a falu harca (Közigazgatástudomány, 1941, 329. 1.). *0 Most kifejtett áliáspontunkkal lényegeikben megegyeznek Bláté Imre fejtegetései »Közigazgatásunk átszervezése« (Homok, 1932) c. müvében. A jeg;yzöválasztásnak — alispánt jóváhagyás melletti — fenntartását kívánják Koncz János (A községi közigazgatás reformálása, Budapest, 1923) és Weis István (Törvényjavaslat a községi közigazgatásról, Budapest, 1940).
