Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Martonyi János: Közigazgatásunk reformja
108 Martonyi János az ebben a tárgyban (pl. szemináriumi munka útján) való elmélyülést.** Az egyetemet végzett fogalmazási tisztviselők alkalmasságáról való loeggyőződést — három évi szolgálat után —■ a gyakorlati közigazgatási vizsgának 1934-ben életbeléptetett intézménye biztosítja, amely- lyel szemben viszont épp azt a kívánalmat kell támasztanunk, hogy minél praktikusabb legyen. A tisztviselői alkalmazás és előléptetés módjának rengeteget vitatott kérdésében ma a mérleg nyelve a kinevezési rendszer és az ú. n. félautomatikus előrehaladás általánosítása felé hajlik. A tárgyilagos szelekció érvényesülése az állásoknak választással történő betöltésénél jóval bizonytalanabb, mint a kinevezésnél; ezért a választás elvét csak az önkormányzatok néhány vezető tis^viselőjére kellene fenntartani. Az alkalmazó hatóságok erkölcsi felelősségérzetének növelése, valamint okos összehasonlítási módszerek alkalmazása segíthetnek hozzá ahhoz, hogy a közszolgálatba történő felvételnél valóban csak tárgyi szempontok (a folyamodók képzettsége és érdemessége) legyenek döntők és nem illetéktelen pártfogók felé való kedvezési szándék.’* Az előlépést a tömegesebb, alsóbb kategóriákban lehet a szolgálati idő tartamára alapítani és esetleg egészen automatikussá is tenni; a felsőbb, vezető pozíciókra való alkalmazásnál azonban a közérdek azt kívánja, hogy az anciennitás elvét sutba dobjuk és a rangsorra való tekintet nélkül a legkiválóbb egyéniségek jussanak élre. Az általános előléptetési rendszer keretében a konkrét személyi kiválasztásnak fontos eszköze a tisztviselőkről pontos minősítések vezetése. Ezeknek a minősítési táblázatoknak az a céljuk, hogy a tisztviselők tehetségéről, kötelességteljesítésének mértékéről, magatartásáról és különböző feladatok elvégzésére való alkalmasságáról hű tükörképet adjanak. Meghonosításuk már magában véve is azzal az előnnyel jár, hogy a főnököket alárendeltjeik munkájának pontos és tárgyilagos figyelésére ösztönzi. A tudatos személyzeti politikának pedig — főleg ott, ahol nagytömegű alkalmazott közüli válogatásról van szó — komoly szolgálatot tesznek azzal, hogy megbízható alapot nyújtanak a tisztviselők képességeik szerinti beosztására és különösen a vezető állások szerencsés betöltésére. Természetesen itt nagyon sok függ attól, hogy a minősítendő tulajdonságokat (így pl. szorgalom, pontosság, gyorsaság, bajtársíasság, modor, cselekvési készség, ötletesség, szervező erő) helyesen állítsuk össze, az alkalmazott technikai módszerek pedig a részrehajlást kizárják; ekörül egyes külföldi államokban igen figyelemreméltó eredményeket értek el. A most összefoglalt elveknek az érvényesülése teremtheti meg az állam számára minden közigazgatási reform legfőbb feltételét, azt, hogy a kezdő vagy kisebb fontosságú munkakörök betöltőitől kezdve a vezető állások birtokosaiig jó tisztviselői legyenek. Na^on igaz Bismarck közismert mondása: »Rossz törvényekkel és jó tisztviselőkkel még mindig lehet kormányozni, de ha a tisztviselők rosszak, a legjobb törvények sem segítenek rajtunk.« V. ö. Egyed István: A közigazgatást tisztviselők képzése és képesítése. Budapest, 1936. 11. I. “Lásd erről a kérdésről Mártonffy Károly: A közszolgálat utánpótlása. A Magyar Közigazgatástudományi Intézet kiadványai, 20. sz., II. átdolgozott kiadás. Budapest, 1937.