Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 3-4. szám - P. Incze Lajos: Egy telepítés tanulságai
m Parajdi tncze Lajos társadalompolitika nem foglalkozott telepítési, főként hazatelepitési tervekkel, A hazatelepités puszta gondolata is módfölött meglepte őket. Mikor a szabad Magyarország vonzására és a közvetlen orosz veszély fenyegetésére Bukovina székelyei Kosna mellett átlépték a magyar határt, a letelepítés szakemberei — mert jól megfontolt és megvitatott tervük nem volt — kapkodtak az ötletek és alkalmi megoldások után. Hova telepítsék őket ? Ajánlatok és tervek bukkantak fel I a Szamoshátra, Szilágyságba, Dunántúlra, ormánsági és sárközi egykézők vidékére. Igen ám, de a nemzetpolitika céljai nem egyeztek a földbirtokrendezés elveivel. A hazamenekült székelyeknek tehát Losonc, Váradszőlős, Szerencs gyártelepein, malmaiban, üzemeiben kellett szétszóródniok s kenyeret keresniük, sorsuk teljes bizonytalansága közepette. Mondhatni: a véletlen jött segítségünkre; a szerbek ugyanis szembefordultak Európával, s igy törvényszerűen szét kellett zúzódniuk. Tehát nagyrészt nem a mi felkészültségünk, előrelátásunk, hanem mások eszevesztése teremtett alkalmas helyzetet a hazajött székelyek letelepítésére. Ez volt a délvidéki telepítés első, nagyon megszívlelendő tanulsága. A SZAKEMBEREK KÉSZÜLETLENSÉGE kihatott a társadalomra is. A magyar közvélemény ugyanis távolról sem volt felhangolva arra, hogy elviselje egy jól megtervezett és gyorsan végrehajtott hazatelepités anyagi áldozatait. Itt-ott, főként politikai pártok körül még verték a dobot a külföldi magyarok érdekében, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanakkor igyekszik számontartani minden magyart, aki kiment vagy kintrekedt a hazából. Ez azonban még nagyon távol van a hazatelepítéstől. Nálunk még csak ábrándos elképzelések voltak ezen a téren, s így nem csoda, ha az egyetemes magyarság ilyen létfontosságú kérdése nem vált tudatossá az egész magyar társadalomban, A szabad hazának előnyeit élvező magyarság nem volt felhangolva egyöntetű fellépésre vagy bár azonos szemléletre a hazatelepítés ügyében. Nem volt s ma sincs olyan hang a közvéleményben, mely erélyesen leszegezné a megalkuvás nélküli magyar álláspontot. Ziláltságunkra fájdalmasan jellemző, hogy mikor a történelem vihara — talán akaratunkon kívül, sőt egyesek szándéka ellenére — Bukovina hét magyar falujának népét átseperte a Kárpátokon, a magyar társadalom meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadta. Ma már tények ezek. Istennek hála s túl vagyunk rajtuk, mégis jó lesz higgadtan levonni belőlük az értékes, használható tanulságot. A társadalom egy része leírhatatlan örömmel újongott, figyelemmel kísérte az ország különböző ipartelepeire irányított fellobogózott vonatokat. Különösen azok, akik közvetlen kapcsolatban voltak a hazatérőkkel, a nemzeti öntudatosodás mámorában élték át azokat a napokat, mikor a magyar hazába visszatérő székelyek az első vasúti állomáson sírva vetették magukat az anyaföldre, hogy a visszatérő hű fiú csókjával jegyezzék el magukat a magyar televény- nyel. De mások, igen sokan, nem éreztek semmi pezsdülést szívük körül, nem élték annyira a nemzeti tudatot, hogy valami megvo- naglott volna bennük, amikor százhetvenhét esztendei távoliét után
