Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 3-4. szám - Kovrig Béla: Széchenyi szelleme
238 Kovrig Béla egyenesen — bizonyos zarándoki komoly magamegiagadás, melynél fogva inkább abbahagyni, mint ártani, sokkal inkább használni a honnak, mint fényleni . . . törekedünk“. Ő tettekkel szolgálja, nem szavakkal dicséri hazáját, „Nem fogok én hazám dicsérője soha is lenni, mert az arra nem szorul, . Magamat oly szoros kapcsolatban vélem hazámmal, hogy annak dicsérete nem látszik előttem helyesbnek, mintha valami rokonomat vagy önön személyemet magasztalnám". És a nép? Naplói szolgáltatnak bizonyságot arra, hogy az osztrákul élt kényes bécsi mágnás hogyan tusakodik a keblében ágaskodó faji erőkkel. „Én úgy érzem, hogy a durva paraszti néphez („rohes Volk") húz a szivem. Mert alapjában ezt szeretem, — ezt kellene tanítani, fölemelni, emberré tenni, — majd megint nem birom látni őket, ellököm magamtól. A tudatlanságuk meghat, véremet, életemet adnám, hogy segítsek rajtuk, szeretném sorsukat megosztani s velők viselni". A magyar faj erői hívják, ösztönzik, sarkalják. Bevallja közössegét a paraszttal ? Hiszen keresztszülői, a Széchenyiek bölcs családi hagyománya értelmében, koldusok. Öreg jobbágyaiknak kezeit csókoltatta vele tudatosan főrangú, de még tudatosabban keresztény apja, ha felfortyant benne a ficsuri dölyf. Vallása tanítása szerint: származásunk és elrendeltetésünk azonossága folytán egyenlő testvérek vagyunk mindannyian. Vallja meg hát jobbágyaival belső kapcsolatát ?! Ez a hit hangja, A debreceni Nagyerdőben vagyunk. Kétszáz pint bort rendel Széchenyi kapitány, szalonnát, kenyeret, nagy bőségben, — hadd vigadjon a huszár. És Széchenyi csak nézi. nézi, áttüzesedett szemmel a rigmust éneklő, verbunkost döngölő paraszti magyar huszárjait. Este naplójában ezt jegyzi i „Ügy elérzékenyülök. ha ilyen hazai látványt látok, hogy még csak az kell, hogy hegedű és cimbalom szóljon, vagy akár duda, s meghat és sirni kezdek. Ne merjen senki egy nemzet jellemén változtatni vagy azt összetörni, mert az olyan, mint a fogak zománca". Ez már a faj hangja. Talán nagyapja jobbágy nagyapjának öröklött életösztöne. A Habsburg ármádiánál, Schwarzenberg környezeténél, a bécsi társaságnál, Goldoni rokokó zenéjére vigadó nápolyi udvarnál, osztrák életformánál erősebbnek, ellenállhatatlanabbnak bizonyul egy sorsdöntő erő, mely Stefferlből ismét egy ország- é itő Istvánt alkotott: a magyar fajiság. Megindult a faji ösztönök lázas működése; űzték, hajtották az ország legféktelenebb vérű férfia, Wesselényi felé és a zsibói várkastélyban szimbólummá, jelképpé, szavakká vált, ami Széchenyiben addig csak nyugtalanító érzésként élt és feszült, Széchenyi megindult fajtája útján, hatalmas léptekkel, hogy nagyszerű tanulmányában Kemény Zsigmond joggal Írhatta: „Mi vala Széchenyinek mindent alárendelő törekvése? Fajunk biztosítása és nemesebb kifejtése,"
