Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 3-4. szám - Reményik Sándor: Nemzetpolitikai gondolatok
Nemzeípotiíikai gondolatok 233 székről, iskolai katedráról, könyv és irodalom útján, A múlt tényleg semmi más, mint a vármegyeháza és a nagy ugar. Milyen jó is, hogy láng csapott az ódon vármegyeházára és nagyszerű paloták nőttek az új Erdély ugarából . , . Ezzel a látással, illetve ennek torzító túlzásával karöltve jár valami, ami még sokkal rosszabb t egy hamis objektivitás, ami az előbbi torz látás következtében mint jóhiszemű optikai csalódás jelentkezik. Ha eddig kevésre becsültük, most hajlandók vagyunk túlbecsülni a körülöttünk és velünk élő népek egész mivoltát, akkor, midőn ezek ezt a magatartásunkat egy cseppet sem honorálják, sőt sok esetben bizonyos csendes megvetéssel kísérik, A transsylvanizmus teljes jóhiszeműséggel átmegy észrevétlenül olyan lelkiállapotba, mely már színvak és nagyothalló mindennel szemben, ami sértés és megalázás a magyarságra nézve. Mikor ilyen ténye et, ilyen torzító tükröket és ilyen hamis objektivitást látok, teljes erővel vetődnek fel bennem újra régi kérdések: vájjon a kritikai nemzetszemlélet csakugyan egyedül célravezető út számunkra, éppen akkor, mikor egy egész ellenséges külső világ gyűlölködő és elfogult „kritikai“ mértéke alatt állunk ? Vájjon a , magyar bűnöket" tanítsuk-e elsősorban fiatalságunknak, mikor az iskoláiban sokszor köteles megtanulni merőben hamis és igazságtalan kitalálásokat saját nemzetéről ? Vájjon az önmagunk felett való ítélettartás és vezeklés egyénileg kétségtelen vallásos igazságát lehet-e és szabad-e alkalmazni az egyénnek a nemzetre, különösen akkor, mikor azon a nemzeten már betelt és irtózatos módon és mértékben telt be a végzet ? Vájjon az ilyen történelmi pillanatokban nem inkább van-e jogosultsága és szükségszerűsége a nemzettel életre-halálra való azonulásnak ? Nem tudok ezekre a bennem felvetődő kérdésekre határozott választ adni minden ponton. De azt régen érzem, hogy a „kritikai nemzetszemlélet" és az egész transsylvánizmus körül is, már régen valami nincs rendben. Egy bizonyos : a szellemi masochisták reálpolitikusoknak és objektíveknek hiszik magukat. Pontosan az ellenkezője igaz, Bethlen Gábor nevetne ezen a reálitáson. Zrínyi, akinek tudvalevőleg az volt a jelszava: „Ne bántsd a magyart!" —kétségbeesne rajta,,— pedig ő sem tartozott éppen a „kritikátlan magyarok" közé. És Széchenyi? — A legborzalmasabb magyar ostorozó, aki szeges korbáccsal verte véresre nemzetét, arcába köpte bűneit és gyalázatosságait, — amíg a nemzet állott, — a bukás, a tragédia után nem talált több ítéletes szót nemzetére. Ellenben a döblingi sötétből felvillant a .Blick“ és igazolt egy nemzetet, bármit tett is az, azonosult egy nemzettel életre-halálra, bűneiben és nyomorúságában, és pusztán szellemi eszközökkel, kritikai könyörtelenséggel szíven talált egy rendszert, egy egész idegen és ellenséges világot, mely nemzetét nyomorgatta. Az erdélyi magyarság új szellemiségének van már „Hitele“, „Világa", „Stádiuma", van talán már „Kelet Népe" is, sőt „Politikai programmtöredékei" is vannak. Igazi „Blick"-je még nincs. („Pásztortűz" 1933 április 15.) REMÉNYIK SÁNDOR.
