Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)

1940-1941 / 2. szám - Metamorphosis Transylvaniae

224

Zathureczky Gyula

a szemlélődésnek és az új élet belső kiérlelésének szentelték idejüket. De nem azért volt-e ez vájjon igy, mert a politika zajlásában háttérbe szorult az iró, a szellem embere t Kós Károly visszaemlékezik egy rég hallott mesére a Történelem szekeréről. Eszébe jut 1918, amikor fedél és oltalom nélkül vártuk a szekeret, amely minket új útunkra vigyen. De a szekér elment már, faradtan, tanácstalanul, elhagyatva állanak sorsuk előtt a magyar iparos, kereskedő, munkás, paraszt, hivatalnok. S a költő, akit eddig senki nem ismert, kicsi lámpát gyú|t s elindul egyedül megkeresni az útat. S Erdély magyar útját ő találta meg, A szekér most újra itt állt előttünk.

Taszigátva, egymást kíméletlenül taposva tolongott most kifelé mindenki és nyomakodolt a szekér felé. S azok az utasok jutottak fel elsőül a szekérbe, akiket mi nem láttunk azelőtt magunk között.

A főülést a katona foglalta el, melléje ült a hivatalnok. Azután felültek a bíró, az ügyvéd, tanár, mérnök, orvos. Kicsit szűkén, de jutott hely a kereskedőnek és iparosnak is, a papnak, a parasztnak, meg a munkásnak is. A bakra pedig a politikus kapaszkodott és kezébe vette a gyeplőt, meg az ostort.

A Sors indulást parancsolt már, amikor még egy ember állott a Szekér mellé és fel akart szállani. De az utasok mérgesen kiáltottak reá:

— Nincsen hely. Igyekeztél volna jobban!

Az ember próbált erőszakkal felülni és szelíden mondta:

— Igazatok van, s ezért hát az útat fogom mutatni, hogy el ne tévedjetek.

Mire az utasok, akik fenn ültek a szekéren, lekaoaglák.

— Bolond vagy, ha nem látod, hogy nappal van, süt a nap fényesen és az út széles és egyenes. Útmutatóra nincsen szükségünk,

— Félre az útból, — kiáltott rá a kocsis. A lovak közé vágott ostorával és a szekér elrobogott.

Az ember pedig, aki lemaradt a szekérről, körülpillantott és szeme köröskörül az égen tornyosuló fellegeket látott n eg s füle zivatarnak mennydörgését hallotta, és tudta, hogy az első kanyarodénál sokfelé ágazik az út. És hamarosan éccaka lesz,

— Mit fogsz most csinálni!' — kérdezte tőle a Sors.

— Utánuk kell mennem, — válaszolt az ember, — mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem és ha útat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom.

És sietve indult el a szekér nyomában, gyalogosan: a köUö.

A költő a szellem embere tehát,, ha csendesebb is lett a szava, mégis csak itt van köztünk — „az ország dolga most már mi történik véle“. Mert a szellem embere ma is helyén áll és a közös gondokon töri a fejét. Tamási Áron sorai bizonyitják ezt;

Megvallom, nekünk a kezdet szerfölött nehéz. A nemzeti fegyelem, a lelkiismeret és a felelősség összhangjából kell tartalmat és formát alak'tantmk, hogy új fe'adatunkat jól kezdhessük s még jobban be-