Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 2. szám - Eszmék és elvék - P. Incze Lajos: Változatok székely kesergőkre
192 Parajdi Incze Lajos nünk minden olyan keveredési folyamatot, ahol a' magyarrá hasonitás (asszimiláció) magyar erőket köt le és von ki a nemzeti tartalék rendelkezése alól A tudományos társadalomkutatás mai szemlélete még a középosztályt tekinti a nemzet gerincének. Az irányítás az értelmiségé ugyan, de a nemzet terheit a középső rétegek viselik. A magyar középosztály ellenben, melynek a magyar nemzet terheit kellene viselnie és a magyar műveltséget kellene természetes életközegének tekintenie, szervesen nem tartozik a magyar fajtához, mert származásában komoly százalékban idegen. Nem természetes úton jött létre, nem történelmi erők paskolták osztállyá, nem teljesítmények, új feladatok szülték, mint más nemzetek „harmadik rendjét“. Másutt a legalsóbb társadalmi szinten támadtak magasabb igényűek, akik birtokba akarták venni mind, amit a lehetőségek felkínáltak, sőt kiverekedni azt is, amit nem kínáltak fel. Nálunk egy csúnya hűbéri rontás mérhetetlen messzeségbe lökte egymástól a magyar föld megdolgozóját és a magyar munka haszonélvezőjét. A szédületes szakadék kitöltésére hivatott középosztály már nem is jöhet létre olyan módon, hogy a Dózsa György óta duzzogó két réteg közös érintkezőpontot keresett és talált volna. Könnyebb helyzete volt az idegennek, mert nem kellett felejtenie, megalkudnia, megbocsátania, fenntartással közelednie, így a tátongó résbe jórészt idegen, vagy rosszul magyarult elem, úrral komázó hordalékréteg rakódott le. Beszélni megtanult ugyan magyarul, de gondolkozni soha, érezni annál kevésbbé. Ebbe a magyart kettéfeszítő, alaktalanul gomolygó tömegbe észrevétlenebből vegyülhetett a magyar is. A lezüllött magyar úr is belehullott ugyan, a kiemelkedő paraszt is feltornászhatta magát, ha az ármányos közelharc nem keserítette „eb ura fakós“ magyar „belvillongóval“. Erkölcsi deresre húzhatta urait, de azon túl csupán a belenyugvást választhatta osztályrészül, ha a magyar élet egy szálát nem akarta eltépni magában, vagy külföldre menekíteni, idegen fajnak ajándékozni. Valahányszor cselekvési kényszer és faji bánat tettre ösztökélte a magyart, a végrehajtást mindig a még le nem ülepedett eszmevilága középosztályra kellett bíznia, mert az sajátította ki a magyar fajta szellemi előharcosának jogait. Nem értette a magyar törekvéseket, Sután állott a magyar célkitűzések előtt. Nem értette a magyar hangot í sem a futó örömet, melynek gyökerén lent a mélyben, zokogás rágott; sem a jól-rosszul leplezett bánatot, melyet csak egy fojtogatott fajta érezhet, felülről nézve ezt a szép világot, ahonnét ki akarják marni. A magyarul kimondott szót sem értette át. Hogyan érthette volna az álmot, a titkos óhajt, melyet nem lehetett kimondani, megvitatni. Vannak olyan veszedelmek, mikor nem szabad végighordoznunk a véres kardot az országban, de a magyarnak értenie kell a szóból akkor is, ha barátság, előzékenység, bírálat vagy szitok is van mögé rejtve. Ezért sikkadtak el a szép magyar fohászkodások. Ezért maradtunk nagyobbrészt ígéret Európának. Ezért szorongtunk a ránk irányított fegyvercsövek előtt. Vannak pontjaink, ahol rést lehet ütni a dunai útak őrtállójának várán.
