Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)

1940-1941 / 2. szám - Eszmék és elvék - P. Incze Lajos: Változatok székely kesergőkre

ESZMÉK ÉS ELVEK

VÁLTOZATOK SZÉKELY KESERGŐKRE

VALAHÁNYSZOR RÁDÖBBENT A MAGYAR (vajmi ritkán tette), hogy egy-két óriáslépéssel hátra van maradva a nemzetek szakadatlanul porzó versenyében, majd hosszú töprengés után kitapogatta ! hogyan lehetne rövidesen, több legénykedéssel, mint hevenyészett készültséggel pótolni a mulasztást, növelni esélyeinket, minden esetben fel kellett sikoltania t „már szinte lehetetlen“. Csak akkor lehetne szépíteni a hibán, ha az élen haladók feladnák a viadalt. Természetesen ez reménytelen számitgatás. Mert, ha egyik kidőlt az élről, a másik ugrik elő, az viszi tovább a haladás szent tüzét. A helyezésben változás történt t az elsőből második lett, a másodikból első, de mi, a harmadik, változatlanul a küzdelem második vonalában maradunk. Vigasztalásunk mégis van, s ha nincs, hát keresünk abban, hogy a mögöttünk levőkhöz mérjük helyzetünket, Európa merész vendége, aki hívatlanul is helyet mert foglalni a fehér műveltség csatarendjében s aki hosszú időkön keresztül vezető őrhelyen állott, ma úgy tesz, mintha viszonylagos haladásával meg volna elégedve. A szellemi ember hajszolja, biztatja, keseríti, önérzetében bántja, tanítja, példát állít eléje, hadd szégyenüljön meg, ösztökéli, mindent elkövet vele, csakhogy nagyobb teljesítményt csikarjon ki belőle, azokkal buzdítja vetélkedésre, akik most törnek az élre.

Sok körülményben keresték már magyar késések okát s legkülönbözőbb viszonyokban vélték megtalálni. Keresték vérünkben, meotiszi örökségünkben, Etelközben, Vereczke útjában, a Lech-mezőn és Bizáncnak Botond csatabárdja alatt beszakadt kapui előtt. Keresték Koppány táltosainak feldúlt oltárai körül, a Mohi-pusztán, Mohácsnál, a majthényi-síkon és Világosnál, Mindenütt keresték, amerre valaha csak portyázott a magyar, a lovas íjásztól a gépfegyver osztagig. Mindig külső tényezőkben kutatták az okot. Nem találták, nem találták. Mivel semmi vitathatatlan magyarázatot nem találtak sorozatos késedelmünkre, ismét a magyarlakat helyezték górcső alá. Tüzetes vizsgálat után ma azt vélik a magyar írástudók, hogy a bajok csirája mégis csak bennünk lappang. Diadalmasan újságolják, hogy megtalálták a „morbus hungaricus“ kórokozóját. Nem a turáni átok ez, (ami nincs is), nem az, hogy „két török közt egy hazáért" kellett végvárakban vitézi életet élnünk, mig mások otthon ültek, céheket alkottak, betűt faragtak, isteni színjátékot írtak j nem is az, hogy kétfejű sast szolgáltunk a magunk oszthatatlan létérdeke helyett, sőt annak ellenére; nem is az, hogy „vitám et sanguinem" kiáltással feleltünk a „divide et impera“ jelszavára; nem az, hogy „viribus unitis" volt a miatyánkunk, noha ez a két szó sok elfecsérelt