Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 2. szám - Makkai László: A magyarországi román társadalomfejlődés
156 Dr- Makkai László mely elnevezéseknek Litovoj, Bogdán és Baszaraba vajdák személyével való összefüggése világos. Talán újabb támpontokat nyújtana a román nyelvnek és néprajznak társadalomtörténeti szempontú vizsgálata is, de hangsúlyoznunk kell, hogy évezredes távolságba merült társadalmi jelenségek felderítésére a nyelvészet és a néprajz tudománya csak akkor használható, ha hiteles történeti adatok bizonyítóereje is hozzájárul eredményeikhez. A mi esetünkben azonban ez reménytelennek látszik, A szerbiai románság feltűnésekor (XII, század vége) már a kezdetleges nagy-családi, nemzetségi szervezet fokát túlhaladta- Egyrészt a királytól való függés nyirbálta meg a nemzetségi vezetők hatalmát, másrészt társadalmi differenciálódás nyomai kezdenek mutatkozni soraiban. A vérségi kapcsolatokon nyugvó nemzetségi szer- vezeten belül a vezető, mint más hasonló ősi társadalmakban, a vezetett nép fölött élet és halál ura volt, 6 határozta meg népe települési helyét, ő választotta meg a legelőket és ő osztotta be alattvalói munkáját. Hatalmát a nép véneivel együtt, azok megkérdezésével, de a tanács megfogadásának kötelezettsége nélkül érvényesítette. Ezzel szemben a középkori Szerbia románsága fölött ezeket a jogokat a szerb király gyakorolta s amennyiben a kolostor javára földesúri hatóságáról lemondott, jogainak egy részét a kolostorra és nem a románok vezetőire származtatta át. így például semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a szerbiai románok vezetői népük fölött bíráskodtak volna. Kisebb ügyekben a kolostor főnöke (ha a románok a kolostor népei közé tartoztak), főbenjáró esetekben azonban még a kolostori románok felett is a király bíráskodott.^ Így a románok vezetőinek és véneinek legfeljebb az u. n. békebírósági hatáskör maradt fönn, ez azonban a nép fölött semmi hatalmat nem jelentett. A román pásztorok szabad költözési joga, akár a nép összeségének, akár a vezetőnek elhatározásáról van szó, a középkori Szerbiában szintén nemlétezőnek tekinthető, hiszen éppen azért sorolják fel az oklevelek a román pásztorok neveit, hogy továbbvándorlásuk könnyebben megakadályozható legyen. Végül a pásztorközösség munkabeosztása sem a vezetőtől függött, hiszen az oklevelek azt részletesen, királyi paranccsal szabályozzák, a vezetők csak ennek a felülről rendelt beosztásnak az ellenőrzését végzik^. A románság vezetőrétege ilyenformán maga is földesúri függésbe került a királlyal vagy a kolostorral szemben és a törzsfői hatalom helye't a földesurat képviselő tisztviselő hatáskörével kellett beérnie. Lehetséges, hogy egyes román pásztorcsoportok, amelyeknek sikerült a szerb állam határain túlvándorolni, ideig-óráig visszakerültek az ősi szervezetbe és vezetőik is visszanyerték törzsfői hatalmukat, de mihelyt sor került az új haza kereteibe való beilleszkedésre, ami a nomadi- zálás lehetőségeinek fentebb említett csökkenésével menthetetlenül együttjárt, a románság elvesztette a hazátlanság árán szerzett függetlenséget és vezetőivel együtt újból földesúri hatóság alá került. Valóban nem ismerünk a középkori Balkánon egyetlen román csoportot 1 Kadlec i. m. 161—162. 1, 3 Dragomir; Vlahii din Serbia, 285. 1,
