Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
A magyar jellem förténefünkben 309 gyában... Olyan egyéniségek, mint aminőkkel a XVI. században találkoztunk, nincsenek többé i a politikusok nem áldozzák fel többé életük nyugalmát az ország egyesítéséért, belenyugszanak a változhatatlanba. Bethlen Gábornak nem sikerülvén magyar királysága, másfelé veti ki diplomáciája finom szövésű hálóját. Pázmány Péter belátva azt, hogy uralkodóját lehetetlen eltávolítani nyugati érdekköreitől a török-magyar felé, ha nem is Bethlennel, de utódával szívélyes viszonyba lép és megbékül a kettészakitás gondolatával. Az öreg Rákóczi György fejében már meg sem fordul az egyesítés s megelégszik, ha a királyság néhány vármegyéjét elszakítja és Erdélyhez csatolhatja... Az ősi szabadságszeretet már csak olt tudott alkotni, ahol a személyes érdekkel, családi biztonsággal egyesülhetett: a vidéki nemesség még egyre fegyverben áll és hősiesen harcol, mikor arról van szó, hogy a környékére, megyéjébe betört török csapatokat elűzze. Nagy nemzeti vállalatra sem közszellem, sem nemzeti fegyelem nincs többé... Legelőször Esterházy Miklós veszi ezt észre, az ő indulatos kitörései az országgyűlés és vármegyék tunyasága és önzése ellen már a nemzeti jellembe vágó hibákat emlegetnek, A megyék pro- testálnak felkelést elrendelő levelei ellen, amit 6 a nemzeti fegyelem megsértésének minősít. Az adó nemfizetéssel kapcsolatban kijelenti, hogv „sokakban igen meghűlt az ő hazájokhoz való igaz szeretetök". Helyteleníti, hogy a honvédelem céljaira a nemesség nemcsak vért, de pénzt sem akar áldozni, s az adóterhet is jobbágyaira tolja át, I, Rákóczi György fővezére. Kemény János, a későbbi fejedelem, egyenesen a „magyar nemzetnek elvetemedett- ségében" látja annak okát, hogy senki se akar harcolni, a nép „elkedvetlenedett, gazzá lőtt", „elfajult“, s hozzá teszi s „nem most jött be ez nemzet közzé az az elvetemedettség“. Ha ilyen a vezető réteg, nem lehet más a parasztság sem, melynek politikai jogai ugyan nincsenek, de mindkét fél szívesen besorozza a nemességtől csak gyéren kitöltött hadi kereteibe. Kemény szerint a parasztság „csak azt várja, ha melyik fél egymást megnyomja, azon kapdos i effélékhez keveset vagy semmit sem kell bízni“. Az emberek érzik, hogy a baj gyökere a szabadság körül van, annak különböző értelmezésében; a nemzet, mely szabadsága biztosítását nem ugyanabban látja, hanem egymást kizáró megoldásokban, tertmészetszerint nem is szabadulhat. Rákóczi György szabadságot ígér a királyság lakóinak, mire Esterházy visszakiált: „ez e a szabadság? nem szabadság, hanem rabság“. Egyik fél sem hallgatta meg, utóbb már nem is értette a másik érvelését, a nemzet nem egyesült, akciói ellanyhultak, végül is minden tettre- kész hazaszeretet elhallgatott. Nádasdy Ferenc, Lipót országbírója a legélesebben támadja a bécsi kormány rosszindulatát, de a rendekben sem talál hazaszeretetei; a magyar társadalom osztályairól, főurakról, nemesekről, városi polgárokról egyenkint kimutatja, hogy önzők, tunyák és lusták; a nemesek nem harcosok többé, hanem ügyvédek és szatócsok, akik a katonáskodás alól kivonják magukat. Ugyancsak az ősi vitézség meggyöngülését panaszolja Zrínyi Miklós, miután hadtudományi módszeres vizsgálatai ét saját
